5. fejezet

Louis szemszöge

Ujjaink összefonódtak, haját a szél kissé ide-oda mozgatta, szemei ragyogtak. Vidámnak tűnt. És én is annak éreztem magam, olyan jó volt vele sétálni. Olyan átlagos. Semmi rohanás csak nyugalom és csend. A jelenléte különleges érzésekkel tölt el, akárhányszor vele vagyok. Nem tudom pontosan milyenekkel, de jó érzések ezek. Úgy érzem neki bármit elmondhatok, még ha tudom is, hogy ez nem is helyes. Őt tényleg érdekli mi van velem és odafigyel minden szavamra. Bárcsak ezt viszonozhatnám.. Leültünk az egyik padra, átkaroltam, ő pedig édesen bújt hozzám. Egy puszit nyomtam a hajába, kézfejét simogattam ujjammal. 
- Régen sokat jártam itt.- hangja halk volt mégis volt benne valami érdekes.- A szüleim sokszor hagytak itt egy-egy délután.. Rábízva idegenekre, akik persze csak addig vigyáztak rám, amíg ők el nem mentek. Mindig megígérték, hogy értem jönnek, de sose jöttek. Egyedül voltam és egyedül mentem haza minden nap.
- Hogy hogy nem érdekelte őket, hogy mi van veled?
- Fiút akartak.. Aki továbbviszi majd az üzletet, mert szerintük én nem értenék hozzá.
- Ez durva..- elmosolyodott.
- Ha úgy nézzük van benne jó is.- felvontam szemöldökömet, kissé elnevette magát arckifejezésemen.
- Ebben hogy lehet jó dolog?
- Úgy hogy hamar megtanultam önállóan élni.. És itt ismertem meg Brookot, aki azóta mellettem van.
- Sose mondtad hogy találkoztatok.
- Elég érdekes történet.. Játszottam az egyik fiúval, akinek aznap a szüleire voltam bízva.. Brook be akart szállni, én viszont nem akartam.. Sose voltam egy társaságkedvelő ember. Brooknak nem tetszett és leöntött az üdítőjével. Kiakadtam, ezért kivettem a kezéből és a többit a fejére öntöttem. A kisfiú elrohant a játékaival együtt, mi meg csak néztük egymást. Egy pillanatra azt hittem nekem esik.. De végül csak elnevettük magunkat. Onnantól kezdve mondhatni elválaszthatatlanok voltunk. A szüleim aznap leordították a fejemet a ruhám miatt, apám majdnem meg is ütött.. Elszaladtam és bebújtam a szekrénybe.. Többet nem jöhettem ide.
- És ezután akkor hogy találkoztatok?
- Kiszöktem minden délután.- felnevetett.- Egyszer sem vették észre.
- Sajnálom. Azt is amit most mondani fogok, de.. A szüleid szörnyűek.
- Tudom, nyugi.- nevetett.- Én csak szeretetre vágytam.. Hogy valaki szeressen.- suttogott. Miért érzem úgy, hogy még mindig csak erre vágyik? Hogy valaki tényleg szeresse.. Én meg mondhatni seggfej módjára ezt teszem vele. Ezt a reményt is elveszem tőle.. Pedig nem ezt érdemli, nagyszerű lány, nagyszerű személyiséggel. A kérdés az, hogy ki fogja-e bírni amikor megtudja az igazat.. Behunytam szemem majd egy puszit nyomtam homlokára.
- Nem vagy egyedül. Vannak akik szeretnek.
Megráztam a fejem, valahogy próbáltam kiverni fejemből az emlékképeket. Lecsoszogtam a lépcsőn és levágtam magam a kanapéra, Niall és Liam közé.
- Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt volna.
- Úgy is érzem magam.
- Minden oké közted és El között?
- Miért?- összeszűkítettem szemeimet.
- Csak megkérdeztem..- Zayn arca zavarodottságot tükrözött.
- Mennem kell..- felkeltem.
- Lou..
- Minden oké, majd később beszélünk.- elhadartam és felsiettem a szobámba, ahonnan csupán pár perce jöttem le. Átöltöztem majd próbáltam minél észrevehetetlenebbül kimenni a házból. A kocsimba beülve rögtön tudtam hova akarok menni, és arra is indultam el, viszont minél közelebb értem a házhoz annál inkább nem tudtam mit is akarok. Összezavarodtam. Teljesen összezavarodtam.. Kiszálltam a ház előtt és az ajtóhoz mentem. A telefonom kijelzőjére egy gyors pillantást vetettem, és arra gondoltam, hülyeség volt ilyenkor idejönni, mert úgy sem lesz otthon. Gondolataim ellenére megnyomtam a csengőt. Tudtam.. De azt is, hogy hol van a pótkulcs. Megkerestem és bementem a házba. Megcsapott jellegzetes, édes illata. Lerúgtam a cipőmet és a nappaliba mentem. Semmi sem változott. Hülye vagy Louis.. Mi is változott volna pár hét alatt? Minden ugyan az, de ugyanakkor semmi sem az. Leültem a kanapéra és vártam. Már fogalmam sem volt miért mentem oda, ahogy azt sem tudtam miért nem megyek el.

Lana szemszöge

- Hé, Lan.- Brooklyn megböködött.- Nézd.. Valakinek felkeltetted a figyelmét.- vigyorgott.

- Ne már Brook.

- Csak nézz oda.- nevetett.

- Nem.- eltűrtem egy tincset a fülem mögé és betettem a szekrénybe a felesleges könyveimet.

- Akkor idehívom.

- Mi? Nem.. Brook, ne már..- késő volt. Fejemet a szekrénynek döntöttem majd vállba ütöttem a barátnőmet.- Tudod, hogy..

- Nyugi..- mosolygott.- Csak egy beszélgetés.. És meg sem kell szólalnod, ha nem akarsz.- a szemeimet forgattam.- Új vagy itt.- ezt már az időközben elénk érkező fiúnak mondta.

- Tegnap jöttem.

- Neved is van vaaagy..- meglöktem Brookot.

- Tristan.- elmosolyodott.

- Ő Lana.- vigyorogva mutatott rám. Egy gyors mosoly kíséretében intettem neki, tényleg nem volt kedvem ehhez az egészhez.- Honnan jöttél?

- Manchester.

- Lan sokat megy oda.

- Tényleg?- kénytelen voltam rá nézni.

- Ott lakik a nénikém.- szemei gesztenyebarnák voltak és apró mosoly húzódott szájára. A csengő mentett meg, kissé örültem neki amikor meghallottam hangját.

- Örülök, hogy megismertelek titeket, de nekem lesz még órám.

- Mi is.- Brook széles mosolyt villantott. Amint Tristan elment én is elindultam, csak én a kijárat felé. A barátnőm pár pillanat múlva nevetve karolt belém.

- Tiszta hülye vagy.

- Szerintem vicces volt.- megráztam a fejemet.- Lan, átmehetek? Crissynél ott az idegesítő pasija.- csak hogy tisztázzuk, Crissy Brook nővére.

- Nem.- nevettem.- Én is szenvedtem, most rajtad a sor.- megálltunk, de az arcunkon széles mosoly volt. Megöleltük egymást majd mindketten elindultunk haza. Az idő ilyenkor Londonban már elég hideg és most sem volt ez másképp. Így örültem amikor az ajtóm elé értem. Elfordítottam a zárban a kulcsot és beléptem a meleg házba. Ledobtam cuccaimat, a konyhába indultam, de megtorpantam.- Mit keresel itt?

- Beszélhetünk?

- Miről?- kérdőn néztem rá. Nem kaptam választ, sóhajtottam majd leültem mellé. Könyökömmel támasztottam fejemet a kanapé tetején, lábaimat magam alá gyűrtem. Az arcát fürkésztem, de nem igazán jöttem rá mi jár a fejében.- Figyelek.- láttam rajta, hogy eléggé rágódik odabent.- Louis.. Mi az?

- Öhm.. Igazából nem tudom miért jöttem.. Vagyis beszélni akartam.. De az hatalmas bunkóság lenne.- összeszűkítettem szemeimet.- Sajnálom ezt tényleg nem kéne.. Nem tudom mit gondoltam.

- Oké.- hangom alig hallható volt.

- Mi van veled mostanában? Niall mondta, hogy voltál Kellynél.

- Megvagyok.. Azt hiszem.- megrántottam a vállamat. A szobára ezután csend borult. Nem néztem rá, sokkal érdekesebbnek találtam a kanapét..- Öhm.. Ha csak ennyi.. Nem akarlak elküldeni, de tanulnom kell.. Sajnálom..- hangom a szokottnál is halkabban csengett, és bizonytalanabbul is.

- Ne haragudj, nem akartalak feltartani.

- Ha beszélni akarsz arról, amiről mégsem akartál..- grimaszoltam mert én sem igazán értettem, viszont megmosolyogtatta arckifejezésem.- Szóval.. Bármikor. Azt hiszem..

- Köszi.. De csak.. El és én, nem tu..

- Oké, talán még sem jó ötlet, hogy ezt velem oszd meg. S.. Sajnálom.- lehajtottam fejemet.

- Jó tanulást és bocsi még egyszer.- egy puszit nyomott a hajamba majd elment. Louis illata bejárta az egész szobát. Elterültem a kanapén, fejem alá húztam egy párnát és szabad utat engedtem könnyeimnek.

4. fejezet

A telefonom csörgésére riadtam fel. Mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedett és süllyedt, arcomat könnyek áztatták. Brook hívott, de mire eljutottam oda, hogy felvegyem, már letette. Megnéztem a kijelzőt, reggel tízet mutatott. Inkább a fejemre húztam a takarót, de képtelen voltam visszaaludni. Úgy jó negyed  órás fekvés után kimásztam az ágyból, felöltöztem, egy kicsit rendbe hoztam magam és lementem a lépcsőn. A hűtőn egy sárga cetli fogadott, amin az állt, hogy a nénikémék elmentek vásárolni és majd csak dél körül jönnek vissza. Nem bántam, jó érzés ha egyedül vagyok. Egy tál müzli után fogtam a gépemet és elfoglaltam a kanapét. Tudtam, hogy nem a legjobb ötlet, de felnéztem twitterre, aztán később vegyes érzelmekkel hagytam ott az oldalt. Sose foglalkoztam igazán a kritikákkal vagy az utálkozókkal, mert nem ismernek az emberek. Persze régen rosszul esett, de egy idő után megtanultam kezelni és tettetni, hogy nem fáj, így az utálkozók viszonylag hamar szálltak le rólam és kerestek más szerencsétlent, akit lehet cseszegetni. Számomra azért is volt könnyebb, mert Brook mindvégig mellettem volt és kiállt értem, amiért örökké hálás leszek neki. Manchesterbe sikerült egy kicsit kikapcsolni az agyamat és nem a múlton rágódni, de ez a pár nap nem elég a teljes felejtéshez, csak egy ideig szünteti meg a gondokat. Ahhoz viszont elég volt, hogy a családommal töltsek egy kis időt. Régen láttam Kellyt és Maxet, így tényleg jó volt velük pár napot együtt lenni. Egy halk sóhaj után mentem fel a jelenlegi szobámba és kerestem elő a bőröndömet. Mivel nem tudtam mit csinálni, inkább elkezdtem bepakolni, legalább később nem lesz rá gondom. Ahogy a ruháimat raktam el, kezembe akadt egy fehér póló, amin néhány minta volt csupán. Mélyen szívtam be illatát, emlékeket idézett elő bennem.
- Azt hittem te más vagy. Azt hittem..- hangom elcsuklott. Nehezemre esett beszélni. A szívemet mint ha kiszakították volna mellkasomból és most csak egy üres, tátongó lyuk lenne a helyén.
- Lana..
- Megmondták.. Mindenki megmondta, hogy ez lesz, de azt mondtam nekik nem tudják miről beszélnek, és nincs igazuk, mert te nem az vagy akiről a pletykák szólnak. Te annál jobb vagy és nem játszol mások érzéseivel. A legjobb benne, hogy el is hittem amit mondtam. Hittem magamnak, de legfőképpen  hittem benned Louis.
- Annyira sajnálom.
- Nem vagy más. Ugyan az vagy mint amilyennek írnak.
- Ne mond ezt..
- Az igazság nagyon tud fájni.- lenéztem a földre majd vissza rá.- Csak egyet árulj el. - tartottam egy kis szünetet.- Amikor azt mondtad szeretsz.. Nem is gondoltad komolyan, ugye?
- Sajnálom..- felnevettem kínomban.
- Mindenki tudja, hogy ez nem igaz.- megfordultam.
- Lana várj..- oldalra fordítottam a fejemet.
- Nincs miről beszélnünk.
- Lana!- Kelly hangja térített vissza a valóságba. Megtöröltem szemeimet és lementem hozzájuk. Szorosan öleltek magukhoz, észrevettem a tekintetükben, hogy látták rajtam feldúltságomat. Mosolyt erőltettem és a délután folyamán mindenhez jó kedvvel álltam hozzá, amit egy idő után már nem kellett megjátszani. Az út hazafelé csupán pár órás volt, de nekem mégis éveknek tűnt. Boldogan léptem be a házba és mindent, ami a kezemben volt a földre dobtam. Lerúgtam a cipőimet és felmentem a szobámba, a kipakolást majd később megcsinálom, semmi kedvem hozzá, ahogy nagyon semmihez sem. Hiába, képtelen vagyok mindent hátrahagyni és a jelenben élni, nekem ez sose ment. Nekem nincs akkora erőm, mint másoknak. Csak akkor vettem észre mennyire fáradt vagyok, amikor bedőltem az ágyba és a szemeim hirtelen túl nehezek lettek.

Louis szemszöge

- Buck ne!- hiába a kiskutya ismét megrázta magát, ezzel teljesen eláztatott minket, csakúgy, mint az ezelőtti jó néhány alkalommal együtt. Lana vigyáz rá, amíg Kelly és Max nyaralnak, én pedig szívesen vállaltam a segítséget a fürdetéshez, egészen addig amíg nem kezdett el mindent összefröcskölni. Mire végeztünk jobban eláztunk mint a szegény kutya. De valahogy nem bántam, furcsa érzés, de tényleg nagyon jól éreztem magam vele ismét. Ahogy látom a mosolyát és hallom az őszinte, boldog nevetését nekem is jó kedvem lesz és mindent elfelejtek. Mindent. Hogy ez az egész csak egy színjáték és felesleges lenne küzdenem az igazi boldogságért, mert véget fog érni vele a történetem, de még is képes rá. Képes arra, hogy ezt mind elfelejtsem amikor vele vagyok, képes megszüntetni azt a fájdalmat, ami bennem van, amióta csak ismerem, mert igenis fáj, hogy ezt teszem vele. A mosolya mindent kitöröl a fejemből egészen addig amíg vele vagyok, utána belül mardos a bűntudat és egyáltalán a tudat, hogy kihasználom szegény lányt. Pedig ő csak boldogságra vágyik, és arra, hogy valaki igazán szeresse. Félő, hogy én képtelen lennék erre, bármennyire is törném magam.- Louis..
- Tessék?- felé kaptam fejemet, kérdő tekintettel találtam szembe magam.
- Hol jársz?
- Sehol.- elmosolyodtam és végigsimítottam arcán, amitől szája kissé felfelé görbült.- Mit kérdeztél? Bocsi.
- Nem fontos. Csak.. Örülök, hogy itt vagy.- eltűrt egy kósza tincset füle mögé. A szívem a torkomban dobogott, és a gyomrom görcsbe rándult, de azért mosolyt erőltettem.
- Én is.- egy újabb hazugság, de nem is nevezném annak. Mert örülök, hogy itt vagyok, újabb boldog pillanat az életemben, és az is maradna, ha nem tudnám mit hoz a jövő. Nem akarom majd szenvedni látni, de attól tartok ezzel már elkéstem.
- Louis élsz még?!- Liam kiabálása hozott vissza a jelenbe, és a valóságba. Az ágyon feküdtem, nem volt kedvem ajtót nyitni, vagy hogy bárki most lásson.
- Mondd.- csak ennyi tellett tőlem.
- Eleanor telefonon keres.- elgondolkodtam azon, hogy most mit is válaszoljak.
- Mond neki, hogy nem tudom felvenni.. Majd holnap visszahívom.
- Biztos vagy benne?
- Igen.- csönd következett.
- Jól vagy Lou?
- Minden oké.- hallottam ahogy a léptek zaja egyre elhalkul majd újra csend volt a szobában. Furcsa.. Erre vártam már mióta, és most még is a Lanaval közös emléket választom Eleanor helyett. Egyáltalán miért gondolok vissza a múltra? És Lanara? Erősebb a bűntudat, mint azt gondoltam volna.. Eleanort választottam és most mégis rá gondolok. Próbáltam visszaemlékezni, újra elmélyülni az emlékben, de már képtelen voltam.

3. fejezet

Mint ahogy az várható volt, a Louissal való szakításunkat minden lehozta. Ott van az újságok címlapján, a netes cikkek első helyén, mindenhol. Ahogy arra is lehetett számítani, hogy a suli másnapra már ezen fog csámcsogni, amit én a második óra felében már nem tudtam elviselni és kirohantam a teremből, meg sem állva hazáig. Egy jó órás újabb sírógörcs után nem igazán éreztem jobban magam. Brook elutazott a nővéréhez, Liverpool-ba, meghosszabbította a hétvégéjét két nappal. Reggel beszéltünk telefonon, de nem szóltam még neki erről. Majd személyesen.. Nem szeretem az ilyeneket telefonon keresztül, vagy neten megbeszélni. Viszont egy ember van még rajta kívül, akinek meg tudok még nyílni, és ő Niall. Felhívtam a szőke kis barátomat, aki szó nélkül jött át hozzám. Miután elmeséltem mi történt azóta, amióta utoljára találkoztunk vállán, karjai közt sírtam ki újból magam. Sose voltam egy erős lány, ahogy az a társasági ember sem, így a barátaim száma még a tízet sem éri el. Mindig is úgy voltam, hogy jobb nem megnyílni az embereknek, mert egy idő után úgy is csak fájdalmat okoznak, vagy visszaélnek a bizalmaddal és kihasználnak. Ez van, az élet nem mindenkinek ad boldogságot. Én ezt kaptam és ezt el kell fogadnom, együtt kell vele élnem, és igen megtanultam ezzel együtt élni. Megtanultam minden apró dologban látni a szépet, és örülni annak. Nem mondom, hogy az életem két lábon járó depresszió, de nem is a legboldogabb. Olyan elmegy kategória.. Ha értitek mire gondolok. Megszoktam, és így szeretem. A történtek viszont a szokottnál is jobban a padlóra küldtek, sose voltam még ilyen. Nem is a szakítás fáj a legjobban, hanem az, hogy kihasznált, átvert és hülyét csinált belőlem. Ez az ami nagyon rosszul esik, mert sose gondoltam volna, de az élet tele van meglepetésekkel. Vagy tévedek? Niallnek mennie kellett, amit kicsit bántam, mert jó érzés volt vele beszélgetni. Viszont aminek örültem, hogy nem kellett azon agyalnom mit csináljak, elmentem lezuhanyozni majd már feküdtem is le aludni. A sok sírástól és a stressztől teljesen kimerültem, így az álom azonnal elnyomott.
Az ébresztőm idegesítő csipogására keltem. Fáradtan másztam ki az ágyból, úgy éreztem magam, mint aki egy percet sem aludt volna. Szépen lassan elkészültem és elindultam az utolsó napra, végre mindjárt hétvége és pihenhetek egy kicsit. Arra gondoltam, elutazok Manchesterbe, a nénikémékhez. Igen, megint csak elmenekülök a világ elől.. A suliba érve próbáltam nem törődni a felém forduló tekintetekkel, és arra gondolni, hogy Brook most mit mondana, vagy tenne.  Valószínűleg bemutatna mindenkinek. Elképzeltem és a kedvem egy picit jobb lett, bár az nem segít, hogy a barátnőm nélkül nem ugyan az, és nincs akihez odamehetnék, de hétfőn már újra itt lesz mellettem és vele mosolyoghatok majd ezeken a dolgokon. Egész nap meghúztam magam az utolsó padban és csak akkor szólaltam meg, amikor kérdeztek. Persze magyarázatot kellett adnom az osztályfőnökömnek a tegnapi óráról való kirohanás miatt, de megúsztam mindent egy egyszerű 'legközelebb várd meg a szünetet' mondattal és egy megértő mosollyal. Semmi sem állt ma az én oldalamra, mikor indultam végre haza az eső szinte ömlött a felhőkből, nekem pedig semmim sem volt a csapadék ellen, így így kellett hazamennem, egészen addig amíg le nem lassított mellettem kocsi majd meg nem állt.
- Szállj be.- komolyan? Ironikus a sors.. Kérdőn néztem rá, ő pedig próbálta tartani az ajtót.- Nem hiszem, hogy ennél jobban is el akarnál ázni.. Csak szállj be.- széttártam karomat, kifújtam a levegőt majd beültem a kocsiba. Egyből bekapcsolta a fűtést, amiért hálás voltam.
- Követsz engem?
- Mi?- rám nézett.- Nem, csak épp.. Mentem valakihez.- beindította a motort.
- Kimondhatod a nevét, tudtommal nem titok.
- Bocsi.
- Egyáltalán miért álltál meg?
- Ki is szállhatsz.
- Az előbb még ragaszkodtál hozzá, hogy beszálljak, most meg szálljak ki? Eldönthetnéd mit is akarsz.- hangom nem volt bunkó. Igazából viccesnek találtam a helyzetet, bár fogalmam sincs miért.
- Bocsi.
- Befejeznéd?- egy gyors, kérdő pillantást vetett rám.- Azt hogy egyfolytában bocsizol.- kissé elnevettem magam és megráztam a fejemet. Észre sem vettem, hogy megállt a kocsi, csak amikor kinéztem és a házam előtt voltunk.- Hát.. Köszönöm.. Megint.- kiszálltam és besiettem. Ledobtam a cuccaimat és átöltöztem valami száraz ruhába. Igazából nem tudom miért viselkedtem így vele.. Azt hiszem már semmiről sem tudom, hogy mit miért teszek.. Ahogy azt sem tudom, hogy mi a helyes és mi nem. Egy valamit tudok.. Az érzéseim nem tűntek el.. Nem múltak el iránta..

Louis szemszöge

Épp Eleanorhoz mentem, amikor egy ismerős lány sétált a zuhogó esőben. Nem akartam ott hagyni, ezért lassan megálltam mellette és kinyitottam az ajtót.

- Szállj be.- felvonta szemöldökét, és kérdő tekintettel nézett rám.- Nem hiszem, hogy ennél jobban is el akarnál ázni.. Csak szállj be.- széttárta karjait, kifújta a levegőt majd beült a kocsiba. Bekapcsoltam a fűtést neki, eléggé elázott már, csak úgy mint nem is olyan régen.
- Követsz engem?
- Mi?- ránéztem, de most rajtam volt a sor a kérdő tekintettel.- Nem, csak épp.. Mentem valakihez.- zavartan indítottam be a motort.
- Kimondhatod a nevét, tudtommal nem titok.
- Bocsi.
- Egyáltalán miért álltál meg?
- Ki is szállhatsz.
- Az előbb még ragaszkodtál hozzá, hogy beszálljak, most meg szálljak ki? Eldönthetnéd mit is akarsz.- meglepődtem hangszínén, kicsit sem érződött a bunkóság rajta, nem úgy mint pár napja. Inkább lágy volt és kedves.
- Bocsi.
- Befejeznéd?- egy gyors, kérdő pillantást vetettem rám.- Azt hogy egyfolytában bocsizol.- kissé elnevette magát és megrázta a fejét. Jó volt újra látni a mosolyát, és hallani a nevetését. Furcsa érzés volt egyben, de jó.- Hát.. Köszönöm.. Megint.- mielőtt megszólalhattam volna, kiszállt a kocsiból. Megvártam amíg bemegy, majd továbbhajtottam. Furcsamód Lana kedves volt velem. A múltkori után meglepődtem.. Látszik rajta, hogy nincs jól, és próbálja leplezni, de túl sok időt töltöttünk együtt. Segítenék, de félő, hogy csak jobban ártanék vele. Felvettem Eleanort és már mentünk is vissza hozzánk. Kézen fogva vezettem a házban, amíg meg nem pillantottam Niallt.
- Mindjárt megyek.- a fülébe suttogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára. Mosolyogva bólintott és elindult fel a lépcsőn, én pedig a nappaliba mentem, ahol csak a szőke hajú barátom volt.- Köszönöm.- kérdőn nézett rám. Nem igazán kommunikálunk mostanában, még nem volt alkalmunk megbeszélni a történteket.
- Mit?
- Lanat. Nem tudom mit mondtál neki, de köszönöm.
- Nem mondtam neki semmit sem rólad, ha nem tudnád miattad van kibukva. Csupán ott voltam neki, mint egy barát.
- Akkor is köszönöm.
- Miért? Mert ma nem volt veled elutasító vagy mert még nem láttad sírni?- nem vette le tekintetét a tv-ről.
- Niall..
- Fogalmad sincs mit tettél vele.
- Mi van veled?
- Csak az, hogy nem tudom ki vagy, de hogy nem Louis Tomlinson, az biztos.
- Megint itt tartunk?- sóhajtottam.
- Nem is léptünk tovább.
- Ti nem, én igen.
- Szóval neked ennyit jelentett ez az egész?
- Ne kezdjük.. Ide se kellett volna jönnöm..- elindultam felfelé.
- Őt nem kellett volna kihasználnod.- az 'Őt' szócska, elég nagy hangsúlyt kapott.
- Mindegy.- motyogtam és felmentem a lépcsőn, ahol a gyönyörű barátnőm már várt rám.

2. fejezet

Louis szemszöge 

- Hogy mit csináltál?
- Jól hallottad Liam..
- Hogy tehetted ezt vele?
- Egyáltalán miért?
- Befejeznétek? Így is szétmegy a fejem, nincs szükségem a cseszegetéseitekre.
- Amint elmondod mi van leszállunk rólad.-a szemeimet forgattam.
- Eleanort szeretem. Elég ennyi?
- És Lana?- nem válaszoltam.
- Csak azt ne mond, hogy kihasználtad.
- Te kimondtad helyettem Zayn.
- Ki vagy te és hol van az igazi Louis?- csak fintorogtam.
- Vicces vagy Niall.
- Nem, én komolyan kérdeztem. Az a Lou, akit én ismerek sose tenne ilyet egy lánnyal sem.- fogta magát és felment a lépcsőn. Szuper.. Most még vele is ilyen helyzetbe kerültem. Bármennyire is szerettem volna kiverni Niall szavait a fejemből, nem tudtam. Nem tudtam, mert igaza volt. Sose tettem ilyet, sose használtam ki egy lányt sem. Nem kezeltem őket tárgyként..
- Ugye tudod, hogy El miatt nem kellett volna ezt tenned?- megrántottam a vállamat. Nem akartam, hogy nyaggassanak vagy cseszegessenek. Csak egy kis nyugalmat akartam.
- Mi lesz Lanaval?
- Nem unjátok még? Mert én nagyon.- nem törődve az érdekes tekintetekkel, elmentem mellettük.
- Most hova mész?
- Csak el!- bevágtam magam mögött az ajtót, zsebre vágtam kezeimet és csak mentem amerre vittek lábaim. Tudtam, hogy ezzel még nincs vége, és amint visszamennek kezdődik előröl. Választ kell nekik adnom, de az nem olyan egyszerű.. Nem gondolkodtam, nem akartam gondolkodni. Ki akartam kapcsolni az agyamat és nem a történtekre gondolni. Örülök Elnek, jobban mint azt bárki gondolná, de Niall és a srácok szavai elmémbe vésték magukat. Minél jobban próbáltam nem ezekkel törődni, annál inkább nem sikerült. Nagyszerű.. Megtorpantam, ugyanis Lana háza előtt találtam magam. Mit keresek itt? Megráztam a fejemet és sietős léptekkel mentem el onnan. Nem tudom miért oda mentem, ahogy azt sem, hogy egyáltalán miért érdekel még ez. Harryék elérték amit akartak, és belemásztak a fejembe. A kérdés már bennem is ott kavargott. Mi lesz Lanaval? A következményekre nem gondoltam. Sőt, nem hittem volna, hogy belém fog szeretni. Eltűnődtem egy pillanatra, hogy mi lenne ha visszafordulnék és becsöngetnék hozzá, de az ötletet hamar elvetettem. Először is, mert pofátlanság lenne ezek után, másodszor pedig valószínűleg suliban van. Így nem maradt más, mint a jól bevált kávé. Tudom, hogy beszélnem kell vele előbb-utóbb, de úgy érzem képtelen lennék. Nem akarom ennél is jobban bántani, de ha hazudok neki akkor sem lesz jobb. Lássuk be, ebből sehogy sem jövök ki jól.. A beszélgetésnél már csak azt várom jobban, hogy Paul megtudja..
Órákig csak mentem össze-vissza a városban, a Directionerek ilyenkor még a padban ülnek, úgyhogy mondhatni nyugis volt minden. Nem mintha nem szeretném őket, de most tényleg kellett egy kis egyedüllét, habár nem mondanám, hogy előrébb jutottam valamiben is. Otthon lerúgtam a cipőmet és próbáltam minél csendesebben eljutni a szobámig, nem akartam senkibe se belebotlani, nem hiányoztak az újabb kérdések, és nem most akarom azokat a válaszokat adni. Sikeresen feljutottam a szobámba, anélkül, hogy találkoztam volna valakivel is, az ágyra dőltem és csak bámultam a plafont. Hogy cseszhettem ezt el ennyire? Igen, önző voltam, de akkor sem így kellett volna ennek történnie.

Lana szemszöge

Feltettem a szokásos sminkemet, ezzel a szokásos mosolyomat is. Igen, ebbe beletartozik a mosolyom is. Eltűnődtem a tükörképemen, vajon mindig csak megjátszottam a mosolyomat, a boldogságomat.. Vagy voltak olyan időszakok az életemben, amikor minden igaz volt? Az elmúlt pár hónapot leszámítva, persze. Mondhatni nehéz gyerekkorom volt, de erről most tényleg nem akarok beszélni, talán majd máskor. A nehéz gyerekkor miatt gyorsan kellett felnőnöm, de Brook azóta mellettem van, amióta csak az eszemet tudom. Ő az első, akinek szólok ha van valami és ő az a személy az életemben, aki még éjjel kettőkor is képes lenne átjönni hozzám. Viszont amit sikerült tapasztalnom az évek során, hogy minden sötétség után ott a fény. Csak várnom kell és újra boldog leszek. Mert el fogom felejteni Louis Tomlinsont, ezekkel a hónapokkal együtt és újra boldog leszek. Tudom, hogy az leszek, tudom, hogy így lesz. A kérdés az, hogy mikor.. Sóhajtva dobtam át vállamon a táskámat és mentem le a lépcsőn. Semmi kedvem emberek közé menni, de nem rejtőzhetek a világ elől, bármennyire is lenne az nagyszerű. Brook már várt rám, mosollyal az arcomon ültem be mellé a kocsiba. Az úton csak kifelé bámultam, míg ő szokása szerint nagyba beszélt valamiről. Sokakat zavarna, de én pont ezért szeretem, a sok beszédéért.. Mert egy idő után eléri, hogy ráfigyelj és onnantól kezdve elfeledkezel mindenről. Most se volt ez másképp, már rég becsöngettek és a tanár is magyarázott valamiről, de mi még mindig azt az egy témát tárgyaltuk ki, amit a kocsiban is.

Egész nap próbáltam meghúzni magam az utolsó padba, ha pedig másik osztályba kellett menni, szinte láthatatlanként közlekedni a folyosókon. Ez az amihez Lana Ray nagyon ért.. A meneküléshez. Nem csak az emberek, de az érzések elől is kitűnő ebben. Hiába.. Valamiben muszáj annak lennem. Nekem ez jutott, na és? Néha elég jó dolog.

- Haza tudsz menni? Mert nem tudlak elvinni, bocsi.

- Igen, azt hiszem hazatalálok.- vállon lökött, de elnevettük magunkat.

- Tényleg nem baj?

- Ne már.. Miért lenne baj?. vigyorogtam. Mellette nem kell megjátszanom a boldogságot. Ahogy kiléptünk az utcára megállt, ezért én is. Elmosolyodott, majd magához ölelt. Elköszöntünk egymástól majd az ellenkező irányba indultunk el. Ismerős kocsi parkolt le épp a parkolóban. Túlságosan is az volt.. Mint ha pár hónapja még miattam lett volna itt. Próbáltam nem foglalkozni vele, de amint kiszállt a járműből a szívem hatalmasat dobbant, kivételesen nem a boldogság miatt. Amint találkozott tekintetünk már nem is éreztem magam olyan erősnek, mint ahogy egész nap. Aprót biccentett fejével, ezzel jelezve, hogy menjek oda hozzá. Néhány pillanat múlva sóhajtva indultam el felé. Pár méterre álltam meg előtte és kérdőn néztem rá.

- Szia Lan.

- Miért jöttél ide?

- Beszéljünk.- kinyitotta a kocsiajtót, némi habozás után végre beszálltam. Amint már ő is a járműben ült beindította a motort és kihajtott a parkolóból. Percekig csönd volt a kocsiban,ezért inkább bekapcsoltam a rádiót, amire persze azonnal reagált és egyből ki is kapcsolta.

- Hallgatlak.

- Sajnálom. Nem gondoltam a következményekre é..

- Ne folytasd, nem vagyok erre kíváncsi.

- Lana, kérlek.

- Én is kérlek Louis. Méghozzá arra, hogy hagyjuk ezt, oké?- csak sóhajtott. Ismét én törtem meg az újabb pár perces csöndet.- Louis állj meg.. Ki akarok szállni.- lassan parkolt le a járda mellé. Szó nélkül kiszálltam majd egy mély levegővétel után próbáltam minél határozottabb lenni, de torkom elszorult és a gyomrom is görcsben állt.- Te jössz.- arca értetlenséget tükrözött.- Most rajtad a sor, hogy kiszállj az életemből.- becsuktam a kocsiajtót és elindultam haza. Nehéz volt kimondani, de így lesz a legjobb. Vagyis remélem.. Úgy éreztem jól döntöttem, arcomon azonban mégis könnyek folytak végig és majdhogynem rohantam hazáig.. A menedékemig.

1. fejezet

Hajamat, és ruhámat víz áztatta, de ez volt a legkisebb problémám. Ahogy beértem a meleg házba, lerúgtam cipőmet és az emeletre siettem minden szó nélkül. Hallottam, ahogy a nevemen szólongatnak, de nem érdekelt. Semmi sem érdekelt, mindent elnyomott belülről a fájdalom. Bezártam az ajtót és lecsúsztam annak mentén. Felhúztam térdeimet és arcomat kezeimbe temettem. Szörnyen fájtak a történtek, a szavai.. Még mindig ott visszhangzott a fülemben az a pár mondat.. Az arca.. Gyönyörű kék szemei ezúttal fájdalomtól csillogtak és nem a boldogságtól.. Vagy akármitől, hiszen minden csak kamu volt. Fejemet az ajtónak döntöttem, behunytam szemeimet és próbáltam kizárni angyali tekintetét elmémből. Legszívesebben üvöltenék, hogy hallja meg mindenki.. Hogy tudja meg mindenki, de az nem én lennék. Minden hazugság volt, és én még csak nem is sejtettem. Azt hittem hihetek neki, igazak a szavai.. De buta, hiszékeny kislányként viselkedtem.  Ő volt az, akiről ezt sosem gondoltam volna hogy képes ilyenre, és úgy látszik még is. Úgy látszik rajtam kívül mindenki látta az igazat.. Haragudnom kéne rá, gyűlölnöm, de képtelen vagyok. Talán mert megváltoztatta az életemet vagy csupán mert a fájdalom tényleg minden mást elnyom odabent. Felkeltem és a fürdőbe lépkedtem. Vizes ruháimat a földre dobtam és beálltam a zuhany alá. Könnyeim a vízcseppekkel vegyültek, de nem érdekelt, ki akartam sírni magam, hogy a világ előtt erősnek mutatkozzak majd. Miután végeztem felöltöztem és hajamat néhányszor áttöröltem egy törölközővel, majd hagytam, hogy nedves, göndör tincsekben omoljon vállamra. Lemostam a már így is elkenődött sminkemet és kiléptem az ajtómon. Megdöbbent arcokkal találtam magam szembe. Komolyan képesek voltak ennyit az ajtóm előtt állni, és várni? Pár pillanat múlva kezdett idegesíteni a csönd és a sok értetlen tekintet.- Mi van?- bukott ki belőlem, de hangszínem a megszokott volt, kicsit sem bunkó.
- Történt valami?
- Kellett volna?- nem törődtem a kisebb tömeggel, lementem a konyhába. Persze, mint a kiskutyák mindenki jött utánam, de amikor már a narancslevemet szürcsöltem csak a vörös hajú barátnőm volt ott. Elmondása szerint a szüleim elmentek. Nem meglepő, amint a helyzet forrósodik vagy épp nem úgy alakul ahogy ők szeretnék már le is lépnek. Brook összefonta karjait mellkasa előtt és aprókat dobolt egyik lábával. Felvontam szemöldökömet és elnevettem magam. Csoda, hogy képes vagyok nevetni, de a barátnőm ezt hozza ki belőlem, csupán ilyen apró dolgokkal.
- Mit csinált?
- Ki?
- Tudod kiről beszélek.
- Oké.- számhoz emeltem a poharat és nagyot kortyoltam a gyümölcsléből.
- Úgy volt, hogy vele leszel, és alig egy óra múlva már itthon is vagy?
- Nem vagy zsaru, nem kell kihallgatnod.- maga elé tartotta kezeit.
- Érdekel mi van veled.
- Akkor miért nem várod meg amíg elmondom magamtól?
- Már mióta azt várom.
- Argh.. Tudod, hogy értettem..- leültem az egyik székbe, hajamba túrtam és lehajtottam fejemet, ő pedig odalépett hozzám.
- Lan.. Mi történt?
- Vége van.- ránéztem, szemei kikerekedtek, ajkai elváltak egymástól, de nem szólalt meg.- Csak kihasznált.- mély levegőt vettem.- Csak egy játékszer voltam számára.. Nem is szeretett.- magam elé meredtem, de látásom pár pillanat múlva elhomályosult és szemeimet könnyek lepték el. Fejemet az asztalra hajtottam és azon voltam, hogy ne sírjam el magam.- Kihasznált, hogy mást kapjon meg, folytassam?
- Lana..
- Csak azt ne mond, hogy te megmondtad.. Mert így volt, és..- hangom elcsuklott.- Hogy lehettem ekkora idióta?
- Nem tudhattad.
- De gondolhattam volna, hogy nem is kellek neki. Miért is kellenék?- az utolsó mondatot leginkább csak magamnak mondtam.
- Ezt fejezd be. Gyönyörű vagy, kedves, okos és pár hónap múlva leérettségizel. Oda mész, ahova akarsz és majd utólag rájön, hogy mekkorát bukott, hogy elengedett, de akkor már késő lesz.- könnyes szemmel mosolyogtam rá, mire közel húzott magához és megölelt.

Louis szemszöge 

- Nézd!- széles mosollyal az arcán és izgatottan mutatott a hatalmas építményre.- Gyönyörű!- szemei csak úgy ragyogtak a boldogságtól és a csodálattól.

- Akárcsak te.

- Ahj, ne már.- gyengén lökte meg vállamat, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam és közelebb húztam magamhoz. Átkaroltam derekát és apró csókokat nyomtam nyakára.- Nézzük még, vagy fel is megyünk?

- Bocsi.- elnevette magát, majd lassan elindultunk. Éreztem felfelé, hogy kissé fél a magasságtól, ezért szorosabban karoltam át, amitől apró mosoly jelent meg arcán. Felérve az Eiffel-torony tetejére a mosolya még szélesebb és őszintébb lett. Teljesen, mint egy kisgyerek, de nem csodáltam, hiszen hasonló volt az én reakcióm is amikor először jártam itt. Tudtam, hogy imádni fogja, nem csak az Eiffel-tornyot, de Párizst is, ezért hoztam ide. Szeretem látni a mosolyt az arcán, amikor a szemei csak úgy ragyognak., bár ő nem tudja az igazat én akkor is boldoggá teszem, még ha ez nekem szinte semmit sem jelent. Szörnyű dolgot teszek, de amikor először megláttam tudtam, hogy csak ő segíthet nekem, még akkor is ha ezzel fájdalmat okozok neki. Nem így terveztem, de ez lett belőle. Nem is vagyok büszke rá, de ha egyszer megtudja, ne csak arra a pillanatra, a rosszra gondoljon vissza.. Hanem az együtt töltött boldog pillanataira is.- Louis ez gyönyörű. Nem is tudom mit mondjak.

- Semmit sem kell mondanod, megérdemled Lan.- végigsimítottam arcán, majd lágy csókot leheltem ajkára. Talán most láttam a legboldogabbnak az elmúlt hetek során.

- Köszönöm.- apró mosoly jelent meg az arcán, majd visszafordult és a kilátást csodálta. Talán ha nem lenne Ő, még lehetne is valami Lana és köztem.. Úgy értem rendesen, de hiába. Úgy érzem nekem csak Ő van a világon, és muszáj mindent megtennem, hogy megszerezzem magamnak.

- Louis.

- Tessék?- kuncogott és tovább játszadozott hajammal. Kissé elmerültem a dolgokon.. A történteken, hiszen annyi emlék köt Lanahoz, de tudom, hogy el kell felejtenem. Nem jelentett nekem semmit, csupán egy lányt, akinek segítségével Eleanor az enyém lehetett. És sikerült.. De milyen áron?

- Megint nem figyelsz.

- Ne haragudj, sok minden jár a fejemben.

- Ugye nincs semmi baj?- aggodalma megmosolyogtatott. Felültem és végigsimítottam arcán.

- Minden rendben.- lágyan nyomtam ajkamat övére. Eleanor más, mint Lana.. Pontosan nem tudom megmondani miben, de más. Míg Lana inkább az a vidám, pörgős típus addig Eleanor sokkal nyugodtabb személyiség. Tényleg nagyon kedvelem, és lehet, hogy önzőn hangzik, de megérte ez az egész. Megérte, mert a karjaimban tarthatom és érezhetem közelségét. Bármennyire is érzem magam rosszul azért mert kihasználtam egy olyan lányt, aki csak rosszkor volt rossz helyen, a boldogság elnyomja ezt az érzést.

Prológus

A London feletti szürke égboltból csak úgy ömlött az eső. Az előbb még gyönyörűen sütött a nap, ami ritka erre felé majd egy pillanat alatt a ragyogó kék eget felváltotta a szürke, komor felhőzet. Az utcán levő emberek menedéket keresve, vagy inkább rohanva szelték át az utakat. A kocsik vízfüggönyt hagyva maguk után suhantak el mellettem, és néhol egy-egy színes esernyő, vagy egy vakító fényszóró rondított bele a számomra csodás látványba. Engem nem zavart a csapadék. Szeretem az esőt, főleg a szagát. Kiskoromban is mindig szívesen mentem ki, hogy beszippantsam a maga után hagyott illatot, de elkalandoztam. A napomat nem ronthatja el semmi és senki. Pontosabban 2 hónapja nem állhat senki sem a boldogságom útjába. 2 hónapja csak egy átlagos One Direction rajongó voltam. Egy átlagos Directioner álommal, hogy találkozzak a példaképeimmel. Azokkal az emberekkel akik megváltoztatták az életemet, akik segítettek nekem a zenéikkel, a videóikkal amikor senki sem volt mellettem. Az álmom valóra vált.  Végre összegyűlt a kis pénzem egy koncertre, a barátnőmmel együtt. Ahogy mindenki a koncert előtti napon a fiúk szállodájához mentünk, remélve, hogy találkozhatunk velük. Amint megpillantottam ragyogó kék szemeit szívem ritmust váltott és gyomrom görcsbe rándult. Odajött hozzánk képet csinálni és váltani néhány szót. Annyira közvetlen volt. Megkérdezte megyünk-e a koncertre. Persze, hogy mentünk. Az első sorban tomboltuk végig drága barátnőmmel. Tekintetünk többször is találkozott ez idő alatt. A backstage-ben újra volt alkalmunk beszélgetni egymással. El sem akartam hinni, hogy ez mind velem történik meg. Aztán találkozgatni kezdtünk majd minden ment magától. Életem egyik, ha nem a legszebb napja volt amikor megkérdezte leszek-e a barátnője. Sose úgy tekintettem rá, mint "Louis Tomlinson a híresség" és nem is fogok. Ő csak simán Louis. Megismertem azt az oldalát amit nem sokan ismernek. A romantikus, törődő de érzékeny énjét.
Hideg cseppek találkoztak majdhogynem forró bőrömmel. Hajamból szinte csöpögött a víz és ruhámból is lassan csavarni lehetne, de nem érdekelt. Mentem tovább a megbeszélt találkozóhelyünkhöz és már alig vártam, hogy újra láthassam. Kicsit sietős léptekkel szeltem át a parkot, majd mikor megérkeztem a megbeszélt helyre beálltam egy fa alá, habár már tökmindegy a ruhámnak. Hátam mögé lépve körém fonta karjait, éreztem teste melegét, amibe beleborzongtam. Megfordultam, hogy szembe kerüljek vele, gyönyörű szemei csillogtak. Lágy csókot lehelt ajkamra majd kézen fogott, engedtem had vezessen. Barna tincseiből csöpögött a víz és fehér pólóján apró nyomokat hagytak a cseppek, de nem ázott el annyira mint én. Szorosan húzott magához, ezzel is próbálva óvni a hideg cseppektől. Házához érve kivette kulcsait zsebéből majd egyiket elfordította a zárban és előreengedett. Kellemes meleg és Louis illat csapott meg belépve. Megszárítkoztunk és kaptam tőle száraz ruhákat, amiket szívesen cseréltem le a hideg nedvesekkel, majd a kanapéra ültünk. Szorosan zárt karjai közé, fejemet mellkasának döntöttem és mélyen szívtam be illatát, amit úgy imádok. Nem szóltunk egy szót sem, még is kellemes volt ott ülni vele, karjai között. Nem kellenek szavak, hogy élvezzük egymás társaságát. Egy idő után elnézést kért és elment a fürdőbe. Elnyúltam a kanapén és azon gondolkodtam, hogy történhetett ez meg velem, bárki feküdhetne most itt, de még is.. Én vagyok az a bárki, a legszerencsésebb ember a világon. Mikor már vagy jó 15 perce a fürdőben volt elmentem megnézni mi van vele. A mosdókagylón támasztotta magát kezeivel és lehajtotta fejét. Lassan lépkedtem oda hozzá és kezemet vállára tettem amitől felém kapta tekintetét.- Minden rendben?- szinte suttogtam a szavakat. Alig észrevehetően rázta meg fejét, majd úgy helyezkedett, hogy szembe kerüljön velem. Kezével végigsimított arcomon és nagy sóhaj hagyta el telt ajkait. Arcáról fájdalom tükröződött vissza és szemei a szokottnál is jobban csillogtak. Ajkai elnyíltak egymástól, de nem hagytak el szavakat. Közelebb léptem hozzá és megöleltem. Arcát hajamba fúrta majd gyengéden tolt el magától, kezeit karomra tette és mélyen véste tekintetét enyémbe.
- Nem tudok neked tovább hazudni. Sajnálom.- nem válaszoltam. Vártam a folytatást. Nem igazán tudtam mi történik körülöttem, vagyis volt egy sejtésem, de csak remélni tudtam, hogy a gyanúm nem fog beigazolódni.- Lana, te egy gyönyörű, aranyos lány vagy..
- Ne folytasd.- félbeszakítottam mielőtt befejezte volna mondatát. Pont ettől tartottam. Mindig így kezdődik. Mondok rólad néhány szép dolgot aztán mire észbe kapsz már vége van mindennek.
- Hallgass végig, kérlek.- fülem mögé tűrt egy kósza tincset.- Nem tudom ezt tovább tenni veled. Hazudni. Nem ezt érdemled.. Hatalmas szíved van és a bizalmadba engedtél amit én kihasználtam.- ajkaim szétnyíltak, de mielőtt bármit is mondhattam volna megelőzött.- Csak kihasználtalak, Lana. Eszköz voltál, hogy féltékennyé tegyek valakit. Hidd el, szörnyen érzem magam.- leráztam magamról kezeit és hátráltam egy lépést. Hallottam amit mondott, el is jutott a tudatomig, csupán nem tudtam elhinni. Megalázva és átverve éreztem magam, egy buta kislánynak akit az orránál fogva vezettek egész idő alatt. Szemeimet ellepték a sós cseppek és látásom elhomályosult. Mielőtt újból megszólalhatott volna elrohantam. Belebújtam cipőmbe és kiléptem a hideg nedves udvarra. A nevemet kiabálta. Megálltam majd megfordultam, az esőfüggöny mögül nézett rám. Nem tudom pontosan, hogy az eső vagy a saját könnyeim folytak végig arcomon de nem is igazán számított. Hajamat víz áztatta és a tőle kapott ruháim is hamar nedvessé váltak a szakadó esőtől. Nagy léptekkel közeledett felém, mint ha attól tartott, hogy elrohanok. Lehet azt kellett volna tennem már a legelején, elrohanni.- Gyere be. Beszéljük meg.- kezét hátamra tette és próbált befelé terelni, de elléptem mellőle. Nem akartam oda többé bemenni, ahogy megbeszélni sem. Kihasznált. Pont. Nem tudom ezen mit kell annyit "megbeszélni".
- Azt hittem te más vagy. Azt hittem..- hangom elcsuklott. Nehezemre esett beszélni. A szívemet mint ha kiszakították volna mellkasomból és most csak egy üres, tátongó lyuk lenne a helyén.
- Lana..
- Megmondták.. Mindenki megmondta, hogy ez lesz, de azt mondtam nekik nem tudják miről beszélnek, és nincs igazuk, mert te nem az vagy akiről a pletykák szólnak. Te annál jobb vagy és nem játszol mások érzéseivel. A legjobb benne, hogy el is hittem amit mondtam. Hittem magamnak, de legfőképpen  hittem benned Louis.
- Annyira sajnálom.
- Nem vagy más. Ugyan az vagy mint amilyennek írnak.
- Ne mond ezt..
- Az igazság nagyon tud fájni.- lenéztem a földre majd vissza rá.- Csak egyet árulj el. - tartottam egy kis szünetet.- Amikor azt mondtad szeretsz.. Nem is gondoltad komolyan, ugye?
- Sajnálom..- felnevettem kínomban.
- Mindenki tudja, hogy ez nem igaz.- megfordultam.
- Lana várj..- oldalra fordítottam a fejemet.
- Nincs miről beszélnünk. Továbbra is s támogatom a bandát, mindenkit, kivéve téged.- éreztem meleg könnyeimet az arcomon ahogy versenyt futva folynak végig a hideg esőcseppekkel.- A legrosszabb dolog az egészben az, hogy beléd szerettem Lou.- visszapillantottam, hogy lássam még egyszer, utoljára arcát majd kiléptem a kapun, ezzel kilépve az ő világából. Szemeimből a könnyek elvegyültek az esőcseppekkel és odabent szívem is vérzett. A fiú akiről azt hittem szeret és más mint amilyennek mondták, nem létezik. Egy nagy hazugság volt az egész, amibe én könnyed léptekkel sétáltam bele. Louis Tomlinson számomra többé nem létezik. Az a néhány pillanat alatt, ahogy elrabolta szívemet meg is semmisítette. Apró darabokra törte, pont annyira, hogy ne lehessen rendbe hozni talán már soha többé.