13. fejezet

Niall szavai meghökkentettek és egyben meg is leptek. Nem is tudtam róla, hogy Lana gyógyszereket szed. Bár miért is mondta volna el..? Miért bízna meg bennem a történtek után.. Eljátszottam a bizalmát és csak remélni tudom, hogy egy nap majd újra olyan lesz a kapcsolatunk, mint régen volt.. Mint amikor együtt voltunk, csupán most barátokként.. Amíg álltam a dugóban, megfordult a fejemben, hogy kiszállok és ezt az utat gyalog teszem meg, de nem kellett.. A forgalom lassan, de újra elindult. Több időbe telt mire odaértem a házhoz, mint ahogy szokott.. Becsöngettem, kissé ütöttem az ajtót, de nem kaptam választ, ezért elővettem a kulcsomat és bementem.. Igazából nem tudom miért tartottam meg a kulcsokat, és miért nem adtam neki vissza..  Mivel nem volt a földszinten, kettesével véve a lépcsőfokokat mentem fel, de ott is csalódnom kellett, nem volt a szobájában. Kezdtem kétségbe esni, miután még mindig nem vette fel a telefont és nem válaszolt.
- Louis?!- megijedtem, és hirtelen fordultam a hang irányába. Szívem nagyot dobbant, nem erre a látványra számítottam.- Mit keresel itt?- sóhajtott majd levette rólam tekintetét és a földnek szegezte, közben apró ujjait tördelte.
- Niall mondta, hogy nyugtatókat szedsz.. Nem vetted fel a telefont a...
- Azt hittétek..?! Komolyan képesek voltatok ezt feltételezni rólam?! Úristen Lou!- arca pillanatokon belül változott meg, látszott rajta mennyire ideges.
- Figyelj Lan..
- Nem! Meg ne szólalj!- nem akartam ennél is jobban idegesíteni..- Hogy feltételezhettetek ilyet rólam?- lehuppant az ágyra, én pedig közelebb léptem hozzá.
- Ne haragudj, mi csak..
- Ti csak mi? Csak megint túl gyengének tartotok.- felnevetett és a fejét rázta.
- Ez nem igaz.
- Nem? Akkor miért vagy itt?
- Tudni akartam j..
- Hogy élek-e még, ugye?
- Lana!
- Fáj az igazság Louis? Mert ez az igazság, felesleges ezt is letagadnod!
- Rád sem ismerek..
- Ohh persze.. Akkor rám ismernél, ha a sötétben ülnék és sírnék? Hmm?- nem tudtam mit mondani, meglepett ezzel a viselkedéssel. Túl sokáig voltam távol tőle, azt hittem még mindig az a lány, aki volt, de már látom, hogy tévedtem.
- Megváltoztál.- felpattant és közel lépett hozzám. Szám egy vonalba került szemeivel, alig néhány centi választott el minket egymástól.
- Te tettél ilyenné.- lassan mondta ki a szavakat. Lassan és hangsúlyozva minden egyes szót. Fájtak a hallottak, mert tényleg én tehetek mindenről, miattam lett ilyen. Bár már nem látszik olyan törékenynek, ami viszont jó dolog, azzal együtt, hogy kiáll magáért.
- Nem mondtam, hogy rossz irányba változtál.- számat féloldalas mosolyra húztam, remélve ezzel egy kicsit csökkentem a kettőnk között kialakult feszültséget, de reakciójából ítélve nem így volt. Szemeit forgatta, majd hátrébb lépett pár lépést.
- Azt pedig Tristannek.- rajta volt a sor, hogy elégedett mosolyt villantson, és rajtam, hogy kissé lefagyjak. Miről maradtam le? Úgy tudtam csak barátok..- Jól vagy? Tisztára elsápadtál.- halkan nevetett fel. Régen láttam már ezt a mosolyát és be kell valljam, jó érzéssel töltött el.
- Csak megleptél.
- Igen, tudod ő más, mint a többiek..- mosolyogva nézett rám, majd már le is hajtotta fejét.- Ne haragudj.- közel léptem hozzá, kezeimet karjára tettem.
- Örülök a boldogságodnak és remélem mellette tényleg az leszel.- halvány mosoly jelent meg arcomon, majd karjaim közé zártam. Hajának finom illata újabb emlékeket idézett elő bennem. Végigsimítottam arcán, majd egy mosoly után szó nélkül hagytam ott. Miért érzem azt, amit ha nekem ott van Eleanor? Ha én őt szeretem.. Fejemből próbáltam kizárni gondolataimat amíg a házához nem értem, ezúttal a dugó nem akadályozott sehol sem.
- Louis?- meglepettnek tűnt. Persze, hogy az volt, hiszen nem tudta, hogy jövök, úgy volt hogy csak hétvégén találkozunk majd. Megszólalt volna, de helyette számat övére tapasztottam, ezzel belé fojtva a szót. Miután elváltunk egymástól apró kezét enyémbe helyezte és bementünk. Szorosan fontam köré karjaimat.
- Szeretlek.- fülébe suttogtam, majd lágy puszit nyomtam arcára. Éreznem kellett, szükségem volt rá, hogy tudjam mindez igazi, mert én őt szeretem. Számomra csak El létezik, Lana csupán a nem nyugvó bűntudatom. Ez minden..

Niall szemszöge

Szörnyen unatkoztam miután Lou elment. Amíg ott volt legalább beszélgettünk egy kicsit Lanaról, oké túlreagáltuk, de más is így viselkedett volna a helyünkben..  Tudom, hogy nem tenne ilyet, de az ő életében nem lehet tudni mi miért történik, ezért sokszor ő is kiszámíthatatlan. Ha tehetném mondanám neki, hogy költözzön hozzánk, de Lou miatt ez nem lehetséges. Nem akarom bántani egyikőjüket sem, mert tudom, hogy Louisnak mennyire bűntudata van miatta, és hogy nem tudott megbocsájtani magának még most sem. Így van, mivel még mindig el megy hozzá, felhívja.. Próbálja rendbe hozni a dolgokat, de néha csak rosszabbá teszi, még ha nem is szándékosan. Unottan mentem le a lépcsőn, azonban megörültem amikor Zayn és Liam a kanapén ültek. Mivel látszott rajtuk, hogy ők is annyira nem tudják elfoglalni magukat, mint én, felhoztam ötletnek a ps-t. Persze, hogy benne voltak, így legalább elütöttük az időt. Néhány óra játszás után a csengő zavart meg minket, és mivel épp nálam nem volt konzol, kénytelen voltam én elmenni megnézni ki az.- Csajszi! Úgy tudtam ma Trissel leszel.
- Lemondtam.. Tudunk beszélni?
- Persze, gyere be.- halkan megköszönte, majd már be is lépett a házba. Kézen fogtam és felfelé vezettem.
- Szia Lan!- egyszerre köszöntek neki a kanapén nevető srácok. Képzelem miről maradhattam le.. Valamelyikőjük öngólt rúghatott, akkor szoktak így viselkedni. Lana egy mosoly kíséretében intett nekik majd már mentünk is tovább. Leültünk az ágyamra, de nem engedtem el kezét, tudom, hogy jobban érzi olyankor magát, egyszer mesélte..
- Mi a baj?
- Igazából nem tudom.. Miután Louis elment, rosszul éreztem magam.. Nem tudom miért..- összekulcsolt ujjainkat nézte, láttam rajta, hogy rágódik azon mit mondjon, de nem akartam közbeszólni. Vagy percekig lehetett csend közöttünk.- Niall?- hangja halk volt amikor újra megszólalt, rám emelte tekintetét.- Nagyon hiányzik.- szája megremegett, de nem sírta el magát.- A fejéhez vágok dolgokat, mert mindig azt hiszem, hogy akkor majd elmegy és többet nem látom, ezáltal pedig elfelejtem, de mindig visszajön. Így.. Így nem tudok továbblépni és Tristanre koncentrálni..
- Mert bűntudata van.
- De ne legyen, mert azért csinálta, akit szeret.. Most már tudom, és megértem.
- Ezt neki is mondtad?- a fejét rázta.- Talán kéne.- elmosolyodtam és magamhoz húztam. Hihetetlen lány, hihetetlen szívvel.. Azok után ahogy Louis bánt vele képes így látni a dolgokat.. Eddig is tudtam, de most már véglegessé vált bennem, hogy hatalmasat vesztett Lou azzal, hogy hagyta elmenni.. Hogy ezt tette vele.- Várjunk csak..- felém kapta fejét.- Mi az, hogy Tristanre koncentrálni? Miről maradtam le?- arcán széles mosoly jelent meg, amitől szám felfelé görbült.
- Ilyen jól alakul kettőtök között?
- Azt hiszem.- továbbra is mosolygott, majd lehajtotta fejét zavarában.- Úgy érzem már csak egy kis részem kiált Louisért..

12. fejezet

Brook szerint feltűnően sok időt töltök mostanában Tristannel, én nem bánom, hiszen amióta ő belépett az életembe, úgymond szakítottam a gyógyszerekkel. Kellsék is előbb elengedtek a tervezettnél, azt mondták napok alatt változtam meg, ráadásul pozitív irányba. Louis a napokban eltűnt az életemből, pontosabban, amióta közöltem vele, hogy hagyjon békén. Azóta nem is hívott és nem is láttam. Örülök neki, de komolyan.. Azonban néha hiányzik is, de szerintem ez valamilyen szinten normális. Mindegy is.. Én nem keresem, nem akarok vele se beszélni, se látni, vagy csak ezt akarom elhitetni magammal..
- Lan! Hol van? Nem találom!- Niall hangja zökkentett ki a gondolataimból. Sóhajtottam, majd felkeltem és felmentem a szobámba, hogy segítsek neki megmutatni hol is van a pulcsija, amit legutóbb hagyott itt nálam.
- Mondtam, hogy ott van az á..- elhallgattam. A szőke barátom egy kis üvegcséhez hasonló tárgyat forgatott ujjai között és olvasta mi van rajta. Csak remélni tudtam, hogy nem az amire gondolok, de sajnos az volt.- Niall..
- Mikor akartad elmondani?- felém fordult. Arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, ami aggasztott.- Egyáltalán el akartad mondani?
- Én..
- Segíthettem volna!- kissé felemelte hangját.
- Tudom.
- Honnan szerezted?
- Tessék?- komolyan azt hitte, hogy..- Félreérted.. Az orvos írta fel!- kissé meghökkent, de pillanatokon belül visszatért az előző arckifejezése.
- Akkor is szólhattál volna!
- Miért? Hogy jobban sajnálj? Nem szorulok se sajnálatra, se szánalomra. Igen, az életem el van cseszve és hiába vagy a barátom nem rohanhatok mindig hozzád, se Brookhoz..- folytattam volna, de szavamba vágott.
- Dehogynem.
- Niall nem érted!- az ágyra rogytam, könyökömmel térdeimen támasztottam fejemet, arcomat kezeimbe temettem.
- Teljesen értem miről beszélsz. Nem akarod, hogy mások a problémáiddal foglalkozzanak, mert félsz, hogy egy idő után megunják és elhagynak.- felé kaptam fejemet. Ennél jobban még én sem tudtam volna megfogalmazni mire is gondoltam.. Mit is érzek.- De ez nem fog megtörténni.- letérdelt elém, kezemet övéi közé fogta.- Se Brook, se én nem fogunk magadra hagyni, hallod? Soha.- jól estek szavai. Jobban, mint azt bárki gondolná. Válasz helyett inkább átkaroltam nyakát, majd egy halvány mosolyt küldtem felé, amolyan köszönetképpen.- De most siess ha nem akarsz elkésni.- összeszűkítettem szemeimet, ugyanis nem értettem miről beszél, de aztán leesett..
- Tristan!- felpattantam, de Niall elkapta karomat és visszahúzott. Kibillentem egyensúlyomból és visszaestem az ágyra, Niallel együtt. Mind a ketten nevetésben törtünk ki.
- Bocsi.- arcomat pólójába fúrtam, nem bírtam abbahagyni a nevetést.- Csak azt akartam mondani, hogy.. Elviszlek.- nem csak én voltam úgy, hogy nem tudtam abbahagyni, ő megszólalni is elég nehezen tudott csak. Pár percig csak feküdtünk és nevettünk, majd felkeltünk onnan, miután sikerült lenyugodnunk. A kocsiban többször rám jött a nevetés, ahogy visszagondoltam az ügyességünkre, de tartottam magam, olyankor csak elmosolyodtam. A kis szőke barátomnak egy öleléssel köszöntem meg, hogy elvitt és úgy nagyjából mindent, de sikerült elérnie, hogy nevetve álljak Tristan előtt, ugyanis felhívta figyelmemet arra, ami nálam történt, és hogy vigyázzak az ágyakkal. Imádom amiért ilyen jó hozzám és mindig azon van, hogy nevetni lásson.. Hogy boldognak lásson. Nehezen, de sikerült megmagyaráznom mi volt ennyire vicces, utána pedig nekiálltunk a tanulásnak. Ő segített abban, amit én nem tudtam, és én is így tettem az ő esetében, mindenki jól járt. Hamar túl voltunk a tanuláson, aminek örültem, de legjobban annak örülnék, ha már az érettségin lennénk túl.. Közös megegyezés után elmentünk sétálni, mindig van miről beszélnünk, és ez most sem volt másképp. Érdekelte a barátságom a kis ír manómmal.. Szívesen beszélek a Niallel való kapcsolatomról, mert ő tényleg a barátom, nem úgy, mint sokan a múltamból, akik csak ki akartak használni. Ő más.. Ahogy Brook is.. Egyikőjük nélkül sem tudnám már elképzelni az életemet, ők teszik teljessé.~

Csönd volt az úton, egyikünk sem szólalt meg, ami még a korai órának tudható be, általában minden nap ez van. Már megszoktam, és egyáltalán nem zavar a csend, volt időm hozzászokni.. Miután Brook leparkolt már mentünk is be, a terembe elfoglaltuk a megszokott utolsó padunkat, épp, hogy leültünk a barátnőmből kitört a beszéd. A szokottnál is jobban kellett figyelnem arra, amit mondott ugyanis szörnyen gyorsan beszélt, csodáltam, hogy levegőt még bír venni. Amit megértettem belőle, az az volt, hogy bejön neki valaki, de fél még csak hozzá szólni is.. Ami meglepő, ugyanis nem láttam még olyan lányt, mint Brook. Bármikor, bárkihez odamegy és megszólítja, de most úgy látszik ez megtört. Megbeszéltünk néhány dolgot, hogy mit is kéne kezdenie ezzel és mit csináljon, majd Louisról kezdett kérdezgetni. Nem volt kedvem róla beszélni, így gyorsan lerendeztem ezt a beszélgetést, de nem hagyta annyiban és az első óra alatt végig mesélnem kellett neki Tristanről, kisebb megszakításokkal, amikor a tanár ránk szólt, hogy figyelnünk kéne, persze nem tettük, aminek a vége az lett, hogy fél óra múlva a terem előtt álltunk, ugyanis kidobott az órájáról. Viccesnek fogtuk fel, sőt alig bírtunk nem a szemébe nevetni, de jól jött ez a kis 'szünet', elmentünk enni valamit. Amikor kicsöngettek vártunk egy kicsit, hogy elmenjen a tanár és csak akkor mentünk a szekrényekhez, nem akartunk vele találkozni. Ahogy kinyitottam a sajátomat egy kicsi gyógyszeres doboz esett ki belőle. Szemeim tágra nyíltak, majd azonnal kapcsoltam és a táskámba rejtettem az üveget. Kivettem a könyveimet és már mentem is volna a terembe, ha valaki nem ragadott volna meg karomnál fogva és húz el egy üres terembe.- Mit művelsz?- kérdőn néztem rá és próbáltam adni az ártatlant, de valójában tudtam miért vagyok ott.
- Inkább te mit művelsz?
- Nem értem m...
- Lana elég! Nem kell játszanod a hülyét, tudod nagyon jól miről beszélek.- sóhajtottam majd rá néztem. Csalódottnak látszott, én pedig kezdtem rosszul érezni magam, amiért hazudtam neki.. Nagyon rosszul.- Mióta?
- Úgy két hete.
- Elakartad mondani?
- Ha nem hagytam volna abba, akkor igen.
- Ohh, nagyszerű! Ez igazán kedves tőled..
- Brook..
- Remélem máson is gondolkodtál.
- Tessék?!
- Jól hallottad Lan.. Nem hiszem el, hogy ennyire nem bízol bennem azok után, amin együtt keresztülmentünk..
- Ez nem bizalom kérdése.
- Akkor mié?!
- Még is hogy kellett volna elmondanom?!- már nem csak ő kiabált.- Figyelj Brook, nyugtatókat szedek, de ne aggódj minden a legnagyobb rendben van, csupán az orvos jobbnak látta!- az irónia tisztán csengett minden egyes szavamból.- Olyan vagy, mint Niall..
- Szóval ő tudott róla? Nagyszerű..
- Tegnap tudta meg, valahogy így ő is..- leültem az egyik pad tetejére, már nem se kedvem se erőm a barátnőmmel kiabálni.
- Hány ilyet kaptál?
- Kettőt..- elgondolkodtam.- Senki sem tudott róla rajtam kívül.- felnevettem, de nem örömömben.
- Gratulálok a titkodhoz.- igen, éreztem az iróniát a hangjában és meg is értettem. Amiért szörnyen éreztem magam azt csakis magamnak köszönhetem, nem okolhatom miatta a barátnőmet, ugyanis ez az én hibám, beszélnem kellett volna neki a gyógyszerekről, de nem tettem. Pedig tudtam, hogy ez lesz a vége ha kiderül, de mindvégig abban a tudatban éltem, hogy nem fog kiderülni és erre a beszélgetésre nem kerül majd sor. Nos.. Úgy látszik ismét tévedtem.
- Annyira sajnálom Brook..
- Nem, Lana.. Én sajnálom, mert sokkal erősebb vagy, mint azt gondolnád magadról.. Te még is hiszel másoknak és gyengének látod magad.. Pedig ez nem így van.- felkapta a táskáját a földről és kiviharzott a teremből. Behunytam szemem, majd erőt vettem magamon és kisétáltam a folyosóra. Brook az elkövetkezendő órák alatt nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Bűntudatom volt.. Hatalmas bűntudatom. Azt kívántam bárcsak visszapörgethetném az időt és mindent visszacsinálhatnék, de mint tudjuk ez lehetetlen. Én voltam az első aki majdhogynem kirohant a teremből az ebédszünetet jelző csengő után. Kimentem a levegőre és leültem a megszokott padhoz, ahol mindennap ilyenkor vagyunk, a barátnőm, Tristan és néhány haverunk is csatlakozott hozzám, ami meglepett. Azt hittem nem fog idejönni, de jobb, ha ma inkább többet nem találgatok. Nem voltam éhes, egy falat sem ment volna le torkomon, Brook szavain rágódtam.
- Hé Lan!- az egyik ismerősöm sietett felénk majd állt meg a velem szemben ülő Tristan mögött.- Hallottam gyógyszereket szedsz, jól vagy?- Melanie szavai fülemben csengtek, pedig már rég elhallgatott. Bár nem láttam magam, még is éreztem, hogy arcom falfehérré változik.
- Ezt.. Honnan szedted?
- Nem tudom, valaki az előbb mondta. Minden oké veled? Figyelj, ha b..
- Jól vagyok.
- Szóval akkor nem akartál ö...
- Elég volt!- Brook emelte fel a hangját.- Minek hiszel el mindent amit mondanak? Hagyd békén Lanat!- felpattantam és már ott sem voltam. Nem akartam ezt tovább hallgatni, csak mindent elfelejteni, de leginkább ezt a napot. Szinte futottam hazáig, az otthoni négy fal számomra menedéket ad a külvilágtól. Remegő kézzel fordítottam el a zárban a kulcsot, a sarokba dobtam minden holmimat és felmentem a szobámba, arcomat már könnyek százai áztatták.. A földre rogytam és csak meredtem magam elé, miközben könnyeim megállás nélkül folytak végig arcomon. Felkeltem majd kezembe vettem az ágyon levő gyógyszeres üvegcsét és kivettem belőle két szemet, amit gondolkodás nélkül nyeltem le. Megint ugyan az a forgatókönyv..

11. fejezet

Louis teljesen összezavar és sokszor kikészít, nem hagy felejteni. Igen, legbelül érezni akarom közelségét, hallani a nevetését, látni a ragyogó szemeit és mosolyát.. De ez mind csak egy álom, és nekem fel kell ébrednem. Nem számít a sok jó dolog, ha mindent elnyom a rossz, és én nem tudok napok vagy hetek alatt továbblépni a dolgokon. Sosem tudtam, és valószínűleg nem is leszek rá képes soha sem. Ki lenne képes azon könnyedén túltenni magát, hogy kihasználták.. Hogy elhitették vele, hogy szeretik, közben pedig csak egy eszköz volt. Behunytam szemem, hogy kizárjam gondolataimat fejemből. Nem akarok erre gondolni, vagy ezzel foglalkozni, csak szimplán el akarom felejteni őt is, és a történteket is. Megoldom.. Meg fogom oldani ezt az egészet. Éppen az egyik beadandó esszémmel szenvedtem amikor megszólalt a csengő. Túl sok elmaradásom van a túl sok halasztásom miatt. A tanáraim ismerik a családi hátteremet és tudják, hogy milyen vagyok, miken megyek keresztül.. Elvégre nem minden 17 éves lány lakik külön a szüleitől, teljesen egyedül. Nehéz volt megoldani, de sikerült.. Különben is, már csak hetek kérdése és nagykorú leszek.. Felkeltem az íróasztaltól és lementem ajtót nyitni.- Mit keresel itt?
- Bemehetek?
- Miért?
- Lan..- sóhajtottam majd kitártam az ajtót és mutattam, hogy jöjjön be.
- Bent vagy, hallgatlak.- összeszűkítette szemeit majd kissé megrázta fejét.
- Jól vagy?
- Eljöttél idáig, hogy ezt megkérdezd?- felvontam szemöldökömet. Nekem erre tényleg nem volt időm, se kedvem.- Jól vagyok. Ennyi? Oké, szia.- megpróbáltam kilökdösni, de nem jött össze. Arcán zavarodottság kapott helyet.
- Mi ütött beléd?
- Hogy belém? Louis szakítottál velem, miért nem hagysz végre békén? Miért keresel mindig újra és újra?- szólásra nyitotta száját, de egy hang sem jött fel torkán.- Hagyj békén Louis, és most menj el.- kinyitottam az ajtót, ő pedig szó nélkül ment ki rajta. Behunytam szemem, majd visszamentem a szobámba. Épp, hogy felértem szemeimből már távoztak a sós cseppek. Kihúztam egy fiókot és kivettem a közös képünket, elnéztem néhány pillanatig, majd a szemetesbe dobtam, ugyanígy tettem a másik kettő elrejtett képpel is, az egyiknek azonban a sorsa a darabokra tépés lett, mielőtt csatlakozott volna a többihez. Nem éreztem magam jobban, de nem is vártam mást, csupán szerettem volna megszabadulni mindentől, ami hozzá kötött. Félre tettem a könyveimet és a gépemet, minden tanulással kapcsolatos dologgal együtt, és nekiálltam kipakolni a szekrényeimet, és kidobálni minden rá emlékeztető, vagy tőle kapott holmit. Nem voltak már rá szükségeim, csak foglalták a helyet, nekem pedig nincs szükségem még több fájdalomra, mert akárhányszor csak rájuk nézek mindig Louis jut eszembe, és ezt nem akarom. Csak szeretnék továbblépni és végre normális, boldog életet élni. Nélküle.. Minél több holmi került elő, annál több emlék és seb szakadt fel bennem.. Kedvem lett volna mindent apró darabra törni a szobában, mindent, egytől egyig..
- Mit művelsz csajszi?
- Kelly?- felpattantam majd karjai közé vetettem magam.- Azt hittem majd csak jövő héten jöttök.
- Úgy is volt, de Brook mondta, hogy ez nem a te heted, amióta visszajöttél Manchesterből.
- Nem lógtam.
- Nem is így értettem.- végigsimított arcomon.- Még mindig ki vagy Louis miatt.
- Kells..
- Sarahval beszéltél?
- Kellett volna?- kissé oldalra döntötte fejét.
- Ő az anyád..
- Miért jöttél?- gyorsan témát váltottam, nem volt kedvem róla beszélni.
- Elviszlek Manchesterbe néhány napra.
- Nem lehet.. Így is teljesen le vagyok maradva.
- A tanáraid beleegyeztek, szerintük nem vagy önmagad mostanában és így is úgy is le fogsz érettségizni, de ha így folytatod..
- Ezt hogy érted?
- Kikészít téged az a fiú..- kérdőn néztem rá.- Sápadt vagy, a szemeid karikásak és vörösek a sok s..
- Oké, nem kell folytatnod.
- Pakolj, nemsokára visszajövök, előtte el kell még intéznem valamit.
- Nekem van beleszólásom?- elmosolyodott majd kiment miután egy puszit nyomott a hajamba. Igen, látszik, hogy már sokkal jobban van. Nem volt mit tennem, bepakoltam egy bőröndbe és lementem a nappaliba. Most tényleg nincs energiám elmenni, de ha már idáig eljött miattam.. Már besötétedett amikor elindultunk, betettem a fülembe a fülest és csak bámultam ki az ablakon. Nem volt kedvem beszélgetni, ráadásul a sírás is fojtogatta torkomat, csak tudtam volna miért..

Ki akartam szabadulni a négy fal közül, ezért elmentem a parkba sétálni, persze a fülesem nem maradhatott otthon. Nem volt kedvem Kellsék sajnálkozó tekintetével szembesülni minden egyes találkozáskor, szörnyen lehangoló, bár nem hiszem, hogy tudnék ennél lejjebb is süllyedni ilyen téren. Úgy érzem elértem a holtpontot, ahonnan képtelen vagyok elmozdulni. Ez nem olyan, mint amilyen szokott lenni, sokkal rosszabb. Hiába jöttem el Londonból, nem számít, mert az emlékeimet és a gondolataimat nem hagytam ott, így esélyem sincs másra gondolni. Már amikor kezdem azt hinni, hogy menni fog, hogy sikerül szépen lassan tovább lépnem, jön Louis és megint mindent elront. Csak szerettem volna, ha békén hagy, de nem, neki fel kell tűnnie heti szinten az életemben. Tudom, hogy segíteni akar, de azzal segítene, ha nem keresne. Bár lehet, hogy csak a bűntudatát akarja enyhíteni, nem tudom, de nem is érdekel.. Szörnyű ember lett belőlem, és nem csak a folytonos mélypontjaim miatt, hanem mert már ott tartok, hogy nyugtatókat szedek, amiről senki sem tud rajtam és az orvosomon kívül.. Hazudok Brooknak, Kellyéknek, Niallnek.. Mindenkinek, még magamnak is, amiért abban a hitben élek, hogy ezáltal minden meg fog oldódni és boldog leszek. Pedig nem így van, ez nem old meg semmit, csak szeretném azt hinni, hogy igen. Az életem 360 fokos fordulatot vett.. Szükségem lenne a szüleimre, de jó ha havi egyszer felhívnak, pedig szükségem lenne rájuk, jobban, mint azt bárki gondolná, még akkor is miattuk lettem ilyen.. Utálnom kéne emiatt őket, de van hogy a szeretet elnyomja ezt az érzést, ugyanakkor a legtöbb esetben nagyobb a gyűlölet és ezzel újabb fájdalmat keltek magamban. A hideg ellenére sokkal jobban éreztem magam kint, mint bent a házban. Egyedül is voltam, és nem kellett kerülgetnem senkit sem, a követő tekintetével.. Mint ha csak arra várnának mikor török össze és borulok ki.. Tudom, hogy csak jót akarnak, de akkor engedjenek had éljem normálisan az életemet, mert amíg bejárok minden nap az órákra, legalább nem gondolok másra, csak arra amire kell. Valaki vállamra tette kezét.. Kiszedtem fülemből a fülest és felé fordultam.
- Tristan?
- Szia Lan.- mosolyogva ült le mellém.- Azt hittem Londonban vagy.
- Ezt én is mondhatnám.- csupán megrántotta vállát.- Öhm.. Sok ember szerint most az kell nekem, hogy elszakadjak onnan.- hangom halk volt, ami engem is meglepett.
- És szerinted?
- Jobb ha nem tudod.- a telefonommal babráltam.
- Minden oké?
- Nem volt igaz amit mondtam.- nem tudtam hogy fogalmazni, de nem is érdekelt, csak úgy éreztem muszáj lesz valakivel beszélnem.- Louis csak kihasznált, hogy mást szerezzen meg.. A szüleimet meg pont nem érdekelte soha, hogy mi van velem. Úgy gondolják, hogy egy lány nem tudná tovább vinni az üzletüket, szóval nem is számítok. Mondjuk úgy, Kellyék neveltek.. Amint tehettem leléptem..
- Én azt hittem..
- Tudom.- halvány mosoly jelent meg arcomon.
- Hogy viseled?
- Csak nézz rám.- felnevettem, de nem jókedvemben, inkább mert szánalmasnak éreztem magam. Felállt, majd felém nyújtotta egyik kezét. Nem értettem, de megfogtam kezét, amit egy biztató mosollyal jutalmazott. Nem szólt semmit csak elindult, én pedig követtem, hiszen érdekelt hova megyünk és nem szerettem volna továbbra is magamba zuhanva ülni egy padon. Nem kérdeztem merre tartunk, tudtam, hogy hamarosan úgy is meg fogom tudni és nem volt kedvem egy ilyen beszélgetéshez. Mint igazam lett, kiderült hova is visz.. Elmentünk forró csokizni, majd csak sétáltunk és beszélgettünk. Napok óta először éreztem, hogy önmagam vagyok.. Hogy túlléptem a holtponton, és kinek köszönhetően? Tristan.. Aki csupán egy hónapja csöppent az életembe.. Sose gondoltam volna, hogy Brookon és Niallöl kívül lesz még olyan ember, akinek így meg tudok nyílni.. A helyzet az, hogy jól éreztem magam vele, és újból őszintén, boldogan mosolyogtam.