2014. augusztus 1., péntek

23. fejezet

Brighton csodás hely, mondhatni pont nekem való. Mint ha egész életemben erre a változásra vágytam volna.. Pontosan így éreztem magam az első pár nap után. Talán csak a hely varázsa számomra, talán a szükséges változás miatt éreztem így, de a döntésemet helyesnek találtam, annak ellenére, ami az állomáson történt. Azért utaztam ide, hogy elfelejtsem a ragyogó, kék szemű fiút, hogy elfelejtsem a vele járó fájdalmat, és az egész elcseszett életemet, ezzel együtt pedig egy új fejezetet nyissak, aminek én leszek az egyedüli szerzője, és a történetet, amit megörökítek a sajátomnak mondhassam. Nincs dráma, nincsenek akadályok, csak én vagyok és az új esély. Szerintem ez egy jó kezdet, hogy magam döntöttem így, hogy elutazok, és tessék, bevált. A lakásomat bérlem, munkát pedig egy kis, de annál érdekeltebb könyvesboltban kaptam egy napnyi hosszú séta után. Nem volt időm várost nézni, azonnal munka után eredtem, hogy elfoglaljam magam és fizethessem a lakást. Nem nagy szám, de nekem megteszi egyenlőre. Különben sem számítottam egy egész lakosztályra, és nem is szoktam a drága dolgokhoz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolok Louisra, mert igenis gondolok, és szavai az utolsó találkozásunkkor erősen égtek elmémbe, mégsem engedhetek szívemnek, mert félő, hogy ezúttal is én sérülnék meg. Kicsit zűrösek még a napjaim, reggeltől késő délutánig a boltban vagyok, este pedig pakolom ki a dobozokat, így amint van egy kis szabadidőm a gondolataim szabad útra kelnek és teljes káoszt okoznak a fejemben.. Akárcsak most. Elég a haza(?!) felé út, és minden az érzéseim körül forog a fejemben. Vajon mi lenne a jó megoldás, adnom kéne még egy esélyt, igazak-e szavai.. Mi van Tristannel, mi van velem.. Ezek a pillanatok szörnyűek, de nem panaszkodok, ahogy eddig is, úgy ezentúl is képes leszek megoldani a gondjaimat. Előbb utóbb.. Sóhajtva löktem be az ajtót, majd léptem be a házba, ahol sokkal kellemesebb idő fogadott, mint amilyen odakint volt. Lábammal löktem be a szobám ajtaját, de az elakadt valamiben, sőt.. Ennek a valaminek még hangja is volt. Nagyobb erőt fejtettem ki rá, míg végül ki nem nyílt, de a meglepettségem csak nőtt és nőtt, a zavarodottságommal együtt.
- Jesszus megőrültél?!- a földön fekvő idegen a derekát dörzsölte, fájdalmas arckifejezésével.
- Mit keresel itt és hogy jöttél be?- végignéztem rajta, de még soha életemben nem találkoztunk.- Egyáltalán ki vagy?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.- miután meggyőződtem róla, hogy nem betörő, és nem is lehet rossz ember, felé nyújtottam kezemet, ő pedig elfogadta segítségemet.- Ezek a te dobozaid?- a sarokban álló még ki nem pakolt holmijaim felé bökött fejével. Válasz helyett csupán bólintottam.- Miért vannak itt?
- Nem tudom.. Talán itt lakom?
- Ohh, nem..- kissé felnevetett. Felvontam szemöldökömet, karjaimat összefontam mellkasom előtt és vártam, hogy folytassa.- Te nem lakhatsz itt.. Itt én lakom.
- Az kizárt.
- Tényleg? Szerinted hogy jöttem be?- széttártam karjaimat.- Tudod mi a kizárt? Hogy te itt laksz.- már már grimaszolva mutattam fel neki kulcsaimat és lóbáltam meg az orra előtt.- Remek..
- Nekem mondod? Semmi kedvem egy bunkóhoz..- szemeimet forgattam és fejemet ráztam.
- Hát.. Pedig el kell viselned, és csak hogy tudd.. Te sem vagy a legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam.- hogy megütöttem volna? Á, dehogy.. Kicsit sem volt szimpatikus számomra az új lakótárs, inkább néztem volna tovább ahogy a földön fekve fájlalja a helyet, ahol találkozott az ajtóval. Szó nélkül ment ki a szobából, pár pillanat múlva pedig egy ajtó csapódását lehetett hallani, ami sajnos nem a bejárati volt. Hiába.. Semmi sem a régi, de talán ez csak egy újabb kihívás, amit nehéz lesz legyűrni, mégis sikerülnie kell. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen személy elrontson mindent, és nem is fogom.- Gabe!- hangja a mellettem levő szobából szólt.
- Lana.- közöltem vele kicsit halkabban, mint ahogy ő tette. Nagy, hangos léptekkel jött vissza a barack színű falak közé. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Tudtam, hogy már láttalak valahol.. Ugye nem..?- végigmért szemeivel, amitől az ellenszenvem csak nőtt.- Ohh, ez most komoly? Louis Tomlinson exe? Komolyan? Nem találtál más helyet?- egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Tényleg közel voltam hozzá, hogy megüssem, de milyen lakótárs lennék, ha már az első napon megütöm, és megmutatom neki milyen könnyű is kiakasztani.
- Ha zavar valami.. Ismered a járást.. Akár el is mehetsz.
- Ohh, ne aggódj, ezt nem hagynám ki..- vigyorgott.- Hallottam a kis se veled, se nélküled kapcsolatotokról.
- Olyan jó neked.- széles mosolyt villantottam, persze a gúny ott volt benne. Őszintén szólva nem így terveztem ezt az utat.. Pontosabban nem egy ilyen alakkal.
- Szépen kicsesztél vele.
- Kivel?
- Tris..
- Várj.. Honnan i..- nem fejeztem be a mondatot.- És m..- ezúttal azonban ő vágott a szavamba, ezzel esélyt sem adva a folytatásra.
- Ha beszélsz vele, mond neki, hogy a nagy tesó üdvözli.- mondhatni szó szerint leesett az állam.- Tudtam, hogy már hallottam rólad a lapokon kívül is.- nem tudtam megszólalni, úgy éreztem az utolsó döfés, az utolsó pont az övé lett.- Legyenek szép napjaid.- azzal már ki is ment a szobából. Szinte megsemmisülve rogytam az ágyra és bámultam magam elé. Tristan sosem mesélte, hogy lenne testvére, főleg nem itt.. A tény az, hogy igenis lesújtottak a hallottak, de nem hagytam, hogy ez mind az utamba álljon.