22. fejezet

Sziasztok Drágák!

Sajnálom, hogy ilyen ritkán vannak részek, de van nyári munkám és sokat is gondolkodtam a folytatáson, hogy hogy legyen.. Hát dűlőre jutottam és ez lett az eredmény. Kis fordulatot vesz a történet, és kíváncsi vagyok a véleményetekre.:)

Puszi. xx

- Niall? Megint én vagyok.. Ha megkaptad, kérlek hívj fel, bár..- nem fejeztem be a mondatot.- Csak hívj vissza, oké? Hiányzol. Oké.. Szia..- azzal már le is tettem. Niall még mindig nem áll velem szóba, bár komolyan nem értem, hiszen akinek oka lenne haragudni a másikra, az én vagyok, ugyanis ő avatkozott az életembe és rontott el mindent, még ha nem is szándékosan, de megtette.. Ezáltal oda a kapcsolatom Tristannel és vele is egyaránt. Mindig ugyan az a forgatókönyv ha erre gondolok.. Hiába próbálom, nem tudom úgy nézni ahogy ő teszi, nem tudok úgy tekinteni az egész helyzetre, hogy miattam volt. Elvégre.. Ő értette félre a dolgokat és döntött el mindent. Néha nem is értem ezt a fiút.. De komolyan, sokszor csak nézem, hogy mit csinál azon agyalva, hogy vajon ő ezt komolyan gondolja? Ugyanakkor a tudat bennem van, hogy ő állt mellettem talán a legjobban amikor Lou elmondta az igazat és a fájdalmas hónapok alatt elviselte a nyomoromat és egy nap többször is képes volt csak azért felhívni, hogy megkérdezze hogy vagyok, hogy elmondhassa; Ő mellettem van. Most úgy érzem elvesztettem. Elvesztettem, ahogy lassan mindenkit elvesztek ebben a városban. Először a szüleim.. Majd Lou.. Tristan.. És most Niall. Kudarcra vagyok ítélve, és pontosan ezért nem fogom páholyból végignézni, ahogy hibát hibára halmozva vesztek el mindenkit. Nem fogok a múltban élni.. Itt hagyom Londont, vele együtt az összes fájdalmat és szenvedést is. Hirtelen jött, és talán meggondolatlan ötlet, de jelenleg nincs jobb. Tudom, hogy az emlékek elől menekülni képtelenség, de az újak majd elnyomják ezeket és a hozzájuk tartozó arcokat is. A One Direction eleinte megmentette, majd két bátor tagja inkább csak romokba döntötte az életemet, ezért is muszáj minél távolabb kerülnöm tőlük. Ez nem folytatódhat, nem futhatjuk újra és újra ugyan azokat a köröket, az nem lehet. Ember érzelmileg képtelen kibírni, én pedig nem várom meg újra a nyugtatókat és egyéb hülye bogyókat. Jobb előbb lépni, mint utóbb, így nem lesz a "mi lett volna, ha.." dolog.
- Kész vagy?- összerezzentem, ugyanis ezúttal is sikeresen elvesztem gondolataimban.
- Csak egy perc.- apró mosolyt küldtem felé, mire bólintott majd újból magamra hagyott az egykori szobámban, ami most üresen állt. Követtem barátnőm példáját és kisétáltam onnan, miután mély levegőt vettem. Brook az egyetlen aki tud a költözésről.. Niall is tudna róla, ha felvette volna a telefont az elmúlt héten, de hiába hívtam, nem reagált, így esélyem sincs a búcsúra, de talán jobb is így.
- Jól vagy? Tudod nem kell ezt tenned, találunk más megoldást.
- Te is tudod, hogy ezt kell tennem.
- Csak.. Vigyázz magadra, és írj minden nap.- elmosolyodtam, majd szorosan öleltem magamhoz. Brook nélkül nehéz lesz, nem csak boldogulnom az elején, de élnem is, elvégre ő jelentette nekem egész életemben a családot.
- De ha most elsírod magad..- elnevettük magunkat, a barátnőm szemeit azonban könnyek lepték el.
- Megyek amint tudok.- aprót bólintottam.- És ne aggódj, nem szólok senkinek..
- Köszönök mindent Brook.
- Szeretlek.- szorosan ölelt magához, ez volt a végleges búcsú pillanata.
- Én is, de ha most nem indulok el..
- Menj.- széles mosoly jelent meg arcán, majd letörölt róla egy könnycseppet. A búcsú mindig nehéz, de ez más volt.. Mint ha a testvérem lenne, azonban ez a lépés nélkül nem lesz jövőm.. Nem az állomásra mentem, szerettem volna még valakivel tudatni a távozásomat.
- Lan.. Mit keresel itt?- meglepettnek tűnt.
- Gondoltam.. Elköszönök.
- Elutazol?
- Költözök.- szólásra nyitotta száját, de egy hang sem jött fel torkán.- Sajnálom.- magához vont, karjait szorosan fonta körém, amitől szívem csak jobban fájt. Fájt, hogy bántottam azt a fiút, aki a legkevésbé sem érdemelte volna meg. Rosszul voltam magamtól, amiért fájdalmat okoztam neki, ahelyett, hogy megbecsültem volna.- Viszlát Tristan.- apró mosolyszerűséget küldtem felé, de magam sem voltam biztos a dolgokban.

hallgasd

Az állomáshoz vezető út szörnyen rövidnek tűnt, mint ha azt vártam volna, hogy valaki felhívjon, utánam jöjjön és maradásra bírjon, de ez nem történt meg. A telefonom még csak meg sem rezdült a mellettem levő ülésen. Néhány percen belül minden készen állt a felszállásra, csak én nem.. De ennek ellenére tudtam, hogy ez a helyes út. Mély levegőt vettem és elindultam a tudattal, hogy itt hagyom ezt a várost és a sok elcseszett dolgot, de valaki nem engedett. Karomnál fogva állított meg, majd maga felé fordított. Ajkaim elváltak egymástól, szívem nagyot dobbant, de képtelen voltam megszólalni. Nem csak az érzés, de ő maga is meglepett. Percekig csak néztük egymást, végül ő törte meg a csendet. Szemei a szokottnál fényesebben ragyogtak, elvesztem bennük.
- Azt hitted búcsú nélkül itt hagyhatsz?
- Én..- kerestem a megfelelő szavakat, de hiába.. Nem találtam őket.
- Brook hívott..
- Brook?- úgy tudtam nem szól senkinek róla, és tudomásom szerint mostanában nem rajong érte, sőt ha tehetné távolságtartási végzést nyújtana be ellene, most mégis felhívta..
- Megértem a döntésedet.
- Tényleg?- egyszerre éreztem, hogy "végre valaki", és egyszerre jött egy újabb nyíl a szívembe, és a vele együtt járó fájdalom. Nem is értem.. Mit vártam? Hogy majd maradásra próbál bírni? Miért is tenné.. Hiszen ő mást szeret.
- Túl sok minden történt veled.
- Niall?
- Nem utál.
- De..
- Csak fél eléd állni.. Azt hiszi elvesztett téged.- nem válaszoltam. Újabb számomra óráknak tűnő csend következett.. A reményt keltő, de ugyanakkor halálos csend.
- Mennem kell.
- Lan?- vissza kellett fordulnom, ugyanis képes lettem volna szó nélkül elsétálni és felszállni a járműre, ami mérföldekre visz tőle. Nagy léptekkel szelte át a kettőnk közötti távolságot, végül néhány centire állt meg előttem. Szívem ritmust váltott, heves dobogásba kezdett. Féltem, hogy ő is meghallja, mit művel ha a közelemben van.- Nem mehetsz el.
- Louis ez..- szavamba vágott.
- Nem.. Úgy értem tényleg nem mehetsz el.- nem szóltam semmit, vártam a folytatást.- Nem hagyhatsz itt..
- Lou..- levegővételem szaporább lett, pulzusom az egekben járt..
- Szeretlek Lana.. Mindig is így éreztem, csak féltem bevallani magamnak..- azt hittem összeesek meglepettségemben. Pillangók milliói szabadult el a gyomromban, annyiszor vágytam rá, hogy kimondja, most mégis úgy éreztem az eszemre kell hallgatnom, és nem a szívemre.
- Bocsáss meg nekem..- hangom halk volt, arcán zavarodottság futott át. Mielőtt megszólalhatott volna, a hangosbemondóban közölték, itt az utolsó lehetőség a felszállásra. Szó nélkül hagytam ott, szinte futva szeltem át a távolságot, és szálltam fel a Brighton felé tartó vonatra.

21. fejezet

- Hallgass a szívedre.
- És ha az is össze van zavarodva?
- Nem lehet.- elnevette magát majd nagyot kanalazott a vaníliás fagyiból. Ujjaim között forgattam a kanalat és csak néztem ki a fejemből, a helyes döntésen gondolkodva.- Figyelj, ha nem tudsz választani, ne válaszd egyikőjüket se.- a barátnőmre emeltem tekintetemet.
- Brook.. Ők nem játékszerek.
- De most érted.. Azt mondtad nem akarod elveszíteni egyikőjüket sem. Hát ne tedd.
- Ugye tudod, hogy a "legyünk csak barátok" szöveg lenne a legrosszabb döntés?
- Neked.- szemeimet forgattam. Hátradőltem az ágyon és behunytam szemeimet, elgondolkodtam egy pillanatra. Tristan azért szeret, aki vagyok, sosem játszott velem. Louis pedig.. Louis érzései homályosak számomra.. Dehogy. Majdhogynem sötétek előttem.- Bárhogy döntesz én melletted állok.- Brook egész életemben támogatott, még akkor is mellettem állt mikor tudta, hogy rossz döntést fogok hozni, de szerinte az ember csak a saját hibáiból tanulhat igazán, és nem akart közbeszólni az életembe, vagy ahogy ő fogalmazna, nem akarta azt helyettem élni. Mindig meg volt a véleményem mindenről, mégis kikértem az övét, mert igenis számított az ő szava, ahogy még most is számít, de mivel tudja, hogy ez komoly dolog, nem akar se befolyásolni, se beleszólni, csupán érezteti, hogy mellettem van. Én pedig ennél többet nem is kérek tőle a jelen pillanatban.. Csak, hogy valaki ne azt hajtogassa mennyire rosszul döntöttem.. Vagy cserben hagyjon, pont ahogy Niall tette. Amióta nála voltam nem is beszéltünk, ahogy ő sem, úgy én sem kerestem, pedig szívem szerint megtettem volna, de úgy éreztem nem én vagyok az, akinek keresnie kell a másikat.- Ne vágj már ilyen fejet.. Mint aki haldoklik.- elnevettem magam arckifejezésén majd felültem.- Inkább menjünk el inni, az kell most neked.- egyből rábólintottam az ötletre, mert amire most szükségem van az az, hogy leigyam magam annyira, amennyire csak lehet.- Ki vagy te, és hol van az igazi Lan?
- Még mindig én vagyok, csak egy kicsit megváltoztam.- elnevettük magunkat, ő pedig hátradöntött, majd rám mászott és csikizni kezdett. Gyakran csinálta ezt, általában amikor nagyon magam alatt voltam, akkor ért a támadás, de mindig feldobta vele a kedvemet, és ez most sem volt másképp. Nem sokáig készülődtünk, mire végre leszállt rólam, elvégre csak inni mentünk.. Megcéloztuk az első útba eső clubbot és azonnal el is foglaltuk a bárszékeket.
Az esténk nagyjából annyiból állt, hogy ittunk, táncoltunk, ittunk, megint csak ittunk, táncoltunk és visszatértünk a poharakhoz. Jól akartuk magunkat érezni, és így is tettük, a határainkat jóval magunk mögött hagyva, de jól szórakoztunk. Az ember hajlandó elfelejteni hol kéne megállnia amikor az érzései nem tiszták, amikor a fejében a káosz már kezelhetetlen. Néhány óra kiesett az emlékeimből, mikor újra úgymond magamnál voltam már kint ültünk a földön, a barátnőm pedig valakivel beszélt telefonon. Volt egy olyan érzésem, hogy a fuvarunkat intézi, de nem tudtam ki lesz az aki haza fog vinni minket. Elnézve őt, sokkal jobban kiütötte magát, mint én.
- Ne legyél rám mérges.- fejét vállamra hajtotta.
- Miért lennék rád m..?- elhallgattam, ugyanis egy ismerős kocsi parkolt le tőlünk néhány méterre. Persze egyből felismertem, ahogy mindig..- Brook?
- Sajnálom.- hangja halk volt, végül arcát hajamba fúrta és átkarolt. Amikor elénk ért nem szólalt meg, ahogy nem is kérdezett semmit sem. Segítettem neki beültetni hátra a barátnőmet, majd beszálltam mellé az első ülésre, mindezt egész idő alatt lehajtott fejjel, kerülve tekintetét. Miután kitettük Brookot és meggyőződtünk róla, hogy reggelig fel sem fog kelni, a házam volt a következő állomás. Vagy percekig ülhettünk szótlanul a kocsiban, mikor felé fordultam. Mély levegőt vettem és összeszedtem magam.
- Ne haragudj.- rám emelte tekintetét, amitől csak jobban összezavarodtam.- Öhm.. Brook..- kis szünetet tartottam, ugyanis képtelen voltam értelmes mondatokat összerakni.- Nem tudtam, hogy téged fog felhívni, ne haragudj, én nem akartalak éjjel zaklatni.. Fuvar kellett, ő pedig hívott valakit, azt hittem a tesóját fogja, de nem így történt és most szörnyen érzem magam.. Tényleg sajnálom, mert tudom, hogy millió dolgod van napközbe, és örülsz ha éjjel pihenni tudsz, és ez hiányzott neked most a legkevésbé, és n..
- Hé.- félbeszakította a hadarásomat. Nagy szemekkel néztem rá, arcán mosoly jelent meg, majd kiszállt mellőlem. Felsegített a szobámba, bár az alkohol hatása már szépen lassan kezdett alábbhagyni. Elküldött zuhanyozni, mikor visszamentem még ott ült az ágyamon, pedig arra számítottam, hogy nem fog megvárni.
- Tényleg sajnálom.- hangom ezúttal halk volt, lehajtott fejjel álltam előtte.
- Hogy érzed magad?
- Nem jól.- felkelt majd elém lépett. Szemei vonzották tekintetemet, kezemet arcára tettem, de nem szakítottam meg a szemkontaktust. Néhány pillanaton belül könnyek homályosították látásomat, majd egymással versenyt futva gördültek végig arcomon a sós cseppek.
- Minden rendben lesz.- közel húzott magához és karjait körém fonta. Hiányzott az ölelése, az illata, mindene.. Mégsem engedhettem meg magamnak mindezt, eltávolodtam tőle és könnyes szemekkel néztem fel rá.
- Nem, nem lesz..- hangom elcsuklott.- Nem.. Nem kellene itt lenned, még a körülmények ellenére sem.. Neked van barátnőd.. Van életed, Louis!- kissé felemeltem hangom, de magam sem tudtam miért.- Van családod! Miért.. Miért nem éled? Miért egy szánalomra méltó lányra pazarlod az idődet? Az álmodat éled! Ne cseszd el.- összetörtem. Fájt minden kimondott szó, hiszen én ezeket sosem fogom igazán megtapasztalni.. Neki azonban értékelnie kéne ezt és nem elvesztegetni az idejét.- Már rég túl lennék rajtad, ha nem tűnnél fel mindig az életembe!- elhallgattam. Többet mondtam a kelleténél.. Számomra kínos csend következett, nem tudtam mit mondani, de ahogy elnéztem arcát, ő sem igazán jutott szavakhoz. Mi a tanulság? Hogy részegen ne beszélj a volt pasiddal, mert megbánod. Én is megbántam, hogy kimondtam ezeket a szavakat.- Most inkább menj el.- hátat fordítottam neki, behunytam szemem és hallgattam ahogy szépen csendben távozik a szobámból, majd a házból.