5. fejezet

Louis szemszöge

Ujjaink összefonódtak, haját a szél kissé ide-oda mozgatta, szemei ragyogtak. Vidámnak tűnt. És én is annak éreztem magam, olyan jó volt vele sétálni. Olyan átlagos. Semmi rohanás csak nyugalom és csend. A jelenléte különleges érzésekkel tölt el, akárhányszor vele vagyok. Nem tudom pontosan milyenekkel, de jó érzések ezek. Úgy érzem neki bármit elmondhatok, még ha tudom is, hogy ez nem is helyes. Őt tényleg érdekli mi van velem és odafigyel minden szavamra. Bárcsak ezt viszonozhatnám.. Leültünk az egyik padra, átkaroltam, ő pedig édesen bújt hozzám. Egy puszit nyomtam a hajába, kézfejét simogattam ujjammal. 
- Régen sokat jártam itt.- hangja halk volt mégis volt benne valami érdekes.- A szüleim sokszor hagytak itt egy-egy délután.. Rábízva idegenekre, akik persze csak addig vigyáztak rám, amíg ők el nem mentek. Mindig megígérték, hogy értem jönnek, de sose jöttek. Egyedül voltam és egyedül mentem haza minden nap.
- Hogy hogy nem érdekelte őket, hogy mi van veled?
- Fiút akartak.. Aki továbbviszi majd az üzletet, mert szerintük én nem értenék hozzá.
- Ez durva..- elmosolyodott.
- Ha úgy nézzük van benne jó is.- felvontam szemöldökömet, kissé elnevette magát arckifejezésemen.
- Ebben hogy lehet jó dolog?
- Úgy hogy hamar megtanultam önállóan élni.. És itt ismertem meg Brookot, aki azóta mellettem van.
- Sose mondtad hogy találkoztatok.
- Elég érdekes történet.. Játszottam az egyik fiúval, akinek aznap a szüleire voltam bízva.. Brook be akart szállni, én viszont nem akartam.. Sose voltam egy társaságkedvelő ember. Brooknak nem tetszett és leöntött az üdítőjével. Kiakadtam, ezért kivettem a kezéből és a többit a fejére öntöttem. A kisfiú elrohant a játékaival együtt, mi meg csak néztük egymást. Egy pillanatra azt hittem nekem esik.. De végül csak elnevettük magunkat. Onnantól kezdve mondhatni elválaszthatatlanok voltunk. A szüleim aznap leordították a fejemet a ruhám miatt, apám majdnem meg is ütött.. Elszaladtam és bebújtam a szekrénybe.. Többet nem jöhettem ide.
- És ezután akkor hogy találkoztatok?
- Kiszöktem minden délután.- felnevetett.- Egyszer sem vették észre.
- Sajnálom. Azt is amit most mondani fogok, de.. A szüleid szörnyűek.
- Tudom, nyugi.- nevetett.- Én csak szeretetre vágytam.. Hogy valaki szeressen.- suttogott. Miért érzem úgy, hogy még mindig csak erre vágyik? Hogy valaki tényleg szeresse.. Én meg mondhatni seggfej módjára ezt teszem vele. Ezt a reményt is elveszem tőle.. Pedig nem ezt érdemli, nagyszerű lány, nagyszerű személyiséggel. A kérdés az, hogy ki fogja-e bírni amikor megtudja az igazat.. Behunytam szemem majd egy puszit nyomtam homlokára.
- Nem vagy egyedül. Vannak akik szeretnek.
Megráztam a fejem, valahogy próbáltam kiverni fejemből az emlékképeket. Lecsoszogtam a lépcsőn és levágtam magam a kanapéra, Niall és Liam közé.
- Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt volna.
- Úgy is érzem magam.
- Minden oké közted és El között?
- Miért?- összeszűkítettem szemeimet.
- Csak megkérdeztem..- Zayn arca zavarodottságot tükrözött.
- Mennem kell..- felkeltem.
- Lou..
- Minden oké, majd később beszélünk.- elhadartam és felsiettem a szobámba, ahonnan csupán pár perce jöttem le. Átöltöztem majd próbáltam minél észrevehetetlenebbül kimenni a házból. A kocsimba beülve rögtön tudtam hova akarok menni, és arra is indultam el, viszont minél közelebb értem a házhoz annál inkább nem tudtam mit is akarok. Összezavarodtam. Teljesen összezavarodtam.. Kiszálltam a ház előtt és az ajtóhoz mentem. A telefonom kijelzőjére egy gyors pillantást vetettem, és arra gondoltam, hülyeség volt ilyenkor idejönni, mert úgy sem lesz otthon. Gondolataim ellenére megnyomtam a csengőt. Tudtam.. De azt is, hogy hol van a pótkulcs. Megkerestem és bementem a házba. Megcsapott jellegzetes, édes illata. Lerúgtam a cipőmet és a nappaliba mentem. Semmi sem változott. Hülye vagy Louis.. Mi is változott volna pár hét alatt? Minden ugyan az, de ugyanakkor semmi sem az. Leültem a kanapéra és vártam. Már fogalmam sem volt miért mentem oda, ahogy azt sem tudtam miért nem megyek el.

Lana szemszöge

- Hé, Lan.- Brooklyn megböködött.- Nézd.. Valakinek felkeltetted a figyelmét.- vigyorgott.

- Ne már Brook.

- Csak nézz oda.- nevetett.

- Nem.- eltűrtem egy tincset a fülem mögé és betettem a szekrénybe a felesleges könyveimet.

- Akkor idehívom.

- Mi? Nem.. Brook, ne már..- késő volt. Fejemet a szekrénynek döntöttem majd vállba ütöttem a barátnőmet.- Tudod, hogy..

- Nyugi..- mosolygott.- Csak egy beszélgetés.. És meg sem kell szólalnod, ha nem akarsz.- a szemeimet forgattam.- Új vagy itt.- ezt már az időközben elénk érkező fiúnak mondta.

- Tegnap jöttem.

- Neved is van vaaagy..- meglöktem Brookot.

- Tristan.- elmosolyodott.

- Ő Lana.- vigyorogva mutatott rám. Egy gyors mosoly kíséretében intettem neki, tényleg nem volt kedvem ehhez az egészhez.- Honnan jöttél?

- Manchester.

- Lan sokat megy oda.

- Tényleg?- kénytelen voltam rá nézni.

- Ott lakik a nénikém.- szemei gesztenyebarnák voltak és apró mosoly húzódott szájára. A csengő mentett meg, kissé örültem neki amikor meghallottam hangját.

- Örülök, hogy megismertelek titeket, de nekem lesz még órám.

- Mi is.- Brook széles mosolyt villantott. Amint Tristan elment én is elindultam, csak én a kijárat felé. A barátnőm pár pillanat múlva nevetve karolt belém.

- Tiszta hülye vagy.

- Szerintem vicces volt.- megráztam a fejemet.- Lan, átmehetek? Crissynél ott az idegesítő pasija.- csak hogy tisztázzuk, Crissy Brook nővére.

- Nem.- nevettem.- Én is szenvedtem, most rajtad a sor.- megálltunk, de az arcunkon széles mosoly volt. Megöleltük egymást majd mindketten elindultunk haza. Az idő ilyenkor Londonban már elég hideg és most sem volt ez másképp. Így örültem amikor az ajtóm elé értem. Elfordítottam a zárban a kulcsot és beléptem a meleg házba. Ledobtam cuccaimat, a konyhába indultam, de megtorpantam.- Mit keresel itt?

- Beszélhetünk?

- Miről?- kérdőn néztem rá. Nem kaptam választ, sóhajtottam majd leültem mellé. Könyökömmel támasztottam fejemet a kanapé tetején, lábaimat magam alá gyűrtem. Az arcát fürkésztem, de nem igazán jöttem rá mi jár a fejében.- Figyelek.- láttam rajta, hogy eléggé rágódik odabent.- Louis.. Mi az?

- Öhm.. Igazából nem tudom miért jöttem.. Vagyis beszélni akartam.. De az hatalmas bunkóság lenne.- összeszűkítettem szemeimet.- Sajnálom ezt tényleg nem kéne.. Nem tudom mit gondoltam.

- Oké.- hangom alig hallható volt.

- Mi van veled mostanában? Niall mondta, hogy voltál Kellynél.

- Megvagyok.. Azt hiszem.- megrántottam a vállamat. A szobára ezután csend borult. Nem néztem rá, sokkal érdekesebbnek találtam a kanapét..- Öhm.. Ha csak ennyi.. Nem akarlak elküldeni, de tanulnom kell.. Sajnálom..- hangom a szokottnál is halkabban csengett, és bizonytalanabbul is.

- Ne haragudj, nem akartalak feltartani.

- Ha beszélni akarsz arról, amiről mégsem akartál..- grimaszoltam mert én sem igazán értettem, viszont megmosolyogtatta arckifejezésem.- Szóval.. Bármikor. Azt hiszem..

- Köszi.. De csak.. El és én, nem tu..

- Oké, talán még sem jó ötlet, hogy ezt velem oszd meg. S.. Sajnálom.- lehajtottam fejemet.

- Jó tanulást és bocsi még egyszer.- egy puszit nyomott a hajamba majd elment. Louis illata bejárta az egész szobát. Elterültem a kanapén, fejem alá húztam egy párnát és szabad utat engedtem könnyeimnek.

4. fejezet

A telefonom csörgésére riadtam fel. Mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedett és süllyedt, arcomat könnyek áztatták. Brook hívott, de mire eljutottam oda, hogy felvegyem, már letette. Megnéztem a kijelzőt, reggel tízet mutatott. Inkább a fejemre húztam a takarót, de képtelen voltam visszaaludni. Úgy jó negyed  órás fekvés után kimásztam az ágyból, felöltöztem, egy kicsit rendbe hoztam magam és lementem a lépcsőn. A hűtőn egy sárga cetli fogadott, amin az állt, hogy a nénikémék elmentek vásárolni és majd csak dél körül jönnek vissza. Nem bántam, jó érzés ha egyedül vagyok. Egy tál müzli után fogtam a gépemet és elfoglaltam a kanapét. Tudtam, hogy nem a legjobb ötlet, de felnéztem twitterre, aztán később vegyes érzelmekkel hagytam ott az oldalt. Sose foglalkoztam igazán a kritikákkal vagy az utálkozókkal, mert nem ismernek az emberek. Persze régen rosszul esett, de egy idő után megtanultam kezelni és tettetni, hogy nem fáj, így az utálkozók viszonylag hamar szálltak le rólam és kerestek más szerencsétlent, akit lehet cseszegetni. Számomra azért is volt könnyebb, mert Brook mindvégig mellettem volt és kiállt értem, amiért örökké hálás leszek neki. Manchesterbe sikerült egy kicsit kikapcsolni az agyamat és nem a múlton rágódni, de ez a pár nap nem elég a teljes felejtéshez, csak egy ideig szünteti meg a gondokat. Ahhoz viszont elég volt, hogy a családommal töltsek egy kis időt. Régen láttam Kellyt és Maxet, így tényleg jó volt velük pár napot együtt lenni. Egy halk sóhaj után mentem fel a jelenlegi szobámba és kerestem elő a bőröndömet. Mivel nem tudtam mit csinálni, inkább elkezdtem bepakolni, legalább később nem lesz rá gondom. Ahogy a ruháimat raktam el, kezembe akadt egy fehér póló, amin néhány minta volt csupán. Mélyen szívtam be illatát, emlékeket idézett elő bennem.
- Azt hittem te más vagy. Azt hittem..- hangom elcsuklott. Nehezemre esett beszélni. A szívemet mint ha kiszakították volna mellkasomból és most csak egy üres, tátongó lyuk lenne a helyén.
- Lana..
- Megmondták.. Mindenki megmondta, hogy ez lesz, de azt mondtam nekik nem tudják miről beszélnek, és nincs igazuk, mert te nem az vagy akiről a pletykák szólnak. Te annál jobb vagy és nem játszol mások érzéseivel. A legjobb benne, hogy el is hittem amit mondtam. Hittem magamnak, de legfőképpen  hittem benned Louis.
- Annyira sajnálom.
- Nem vagy más. Ugyan az vagy mint amilyennek írnak.
- Ne mond ezt..
- Az igazság nagyon tud fájni.- lenéztem a földre majd vissza rá.- Csak egyet árulj el. - tartottam egy kis szünetet.- Amikor azt mondtad szeretsz.. Nem is gondoltad komolyan, ugye?
- Sajnálom..- felnevettem kínomban.
- Mindenki tudja, hogy ez nem igaz.- megfordultam.
- Lana várj..- oldalra fordítottam a fejemet.
- Nincs miről beszélnünk.
- Lana!- Kelly hangja térített vissza a valóságba. Megtöröltem szemeimet és lementem hozzájuk. Szorosan öleltek magukhoz, észrevettem a tekintetükben, hogy látták rajtam feldúltságomat. Mosolyt erőltettem és a délután folyamán mindenhez jó kedvvel álltam hozzá, amit egy idő után már nem kellett megjátszani. Az út hazafelé csupán pár órás volt, de nekem mégis éveknek tűnt. Boldogan léptem be a házba és mindent, ami a kezemben volt a földre dobtam. Lerúgtam a cipőimet és felmentem a szobámba, a kipakolást majd később megcsinálom, semmi kedvem hozzá, ahogy nagyon semmihez sem. Hiába, képtelen vagyok mindent hátrahagyni és a jelenben élni, nekem ez sose ment. Nekem nincs akkora erőm, mint másoknak. Csak akkor vettem észre mennyire fáradt vagyok, amikor bedőltem az ágyba és a szemeim hirtelen túl nehezek lettek.

Louis szemszöge

- Buck ne!- hiába a kiskutya ismét megrázta magát, ezzel teljesen eláztatott minket, csakúgy, mint az ezelőtti jó néhány alkalommal együtt. Lana vigyáz rá, amíg Kelly és Max nyaralnak, én pedig szívesen vállaltam a segítséget a fürdetéshez, egészen addig amíg nem kezdett el mindent összefröcskölni. Mire végeztünk jobban eláztunk mint a szegény kutya. De valahogy nem bántam, furcsa érzés, de tényleg nagyon jól éreztem magam vele ismét. Ahogy látom a mosolyát és hallom az őszinte, boldog nevetését nekem is jó kedvem lesz és mindent elfelejtek. Mindent. Hogy ez az egész csak egy színjáték és felesleges lenne küzdenem az igazi boldogságért, mert véget fog érni vele a történetem, de még is képes rá. Képes arra, hogy ezt mind elfelejtsem amikor vele vagyok, képes megszüntetni azt a fájdalmat, ami bennem van, amióta csak ismerem, mert igenis fáj, hogy ezt teszem vele. A mosolya mindent kitöröl a fejemből egészen addig amíg vele vagyok, utána belül mardos a bűntudat és egyáltalán a tudat, hogy kihasználom szegény lányt. Pedig ő csak boldogságra vágyik, és arra, hogy valaki igazán szeresse. Félő, hogy én képtelen lennék erre, bármennyire is törném magam.- Louis..
- Tessék?- felé kaptam fejemet, kérdő tekintettel találtam szembe magam.
- Hol jársz?
- Sehol.- elmosolyodtam és végigsimítottam arcán, amitől szája kissé felfelé görbült.- Mit kérdeztél? Bocsi.
- Nem fontos. Csak.. Örülök, hogy itt vagy.- eltűrt egy kósza tincset füle mögé. A szívem a torkomban dobogott, és a gyomrom görcsbe rándult, de azért mosolyt erőltettem.
- Én is.- egy újabb hazugság, de nem is nevezném annak. Mert örülök, hogy itt vagyok, újabb boldog pillanat az életemben, és az is maradna, ha nem tudnám mit hoz a jövő. Nem akarom majd szenvedni látni, de attól tartok ezzel már elkéstem.
- Louis élsz még?!- Liam kiabálása hozott vissza a jelenbe, és a valóságba. Az ágyon feküdtem, nem volt kedvem ajtót nyitni, vagy hogy bárki most lásson.
- Mondd.- csak ennyi tellett tőlem.
- Eleanor telefonon keres.- elgondolkodtam azon, hogy most mit is válaszoljak.
- Mond neki, hogy nem tudom felvenni.. Majd holnap visszahívom.
- Biztos vagy benne?
- Igen.- csönd következett.
- Jól vagy Lou?
- Minden oké.- hallottam ahogy a léptek zaja egyre elhalkul majd újra csend volt a szobában. Furcsa.. Erre vártam már mióta, és most még is a Lanaval közös emléket választom Eleanor helyett. Egyáltalán miért gondolok vissza a múltra? És Lanara? Erősebb a bűntudat, mint azt gondoltam volna.. Eleanort választottam és most mégis rá gondolok. Próbáltam visszaemlékezni, újra elmélyülni az emlékben, de már képtelen voltam.

3. fejezet

Mint ahogy az várható volt, a Louissal való szakításunkat minden lehozta. Ott van az újságok címlapján, a netes cikkek első helyén, mindenhol. Ahogy arra is lehetett számítani, hogy a suli másnapra már ezen fog csámcsogni, amit én a második óra felében már nem tudtam elviselni és kirohantam a teremből, meg sem állva hazáig. Egy jó órás újabb sírógörcs után nem igazán éreztem jobban magam. Brook elutazott a nővéréhez, Liverpool-ba, meghosszabbította a hétvégéjét két nappal. Reggel beszéltünk telefonon, de nem szóltam még neki erről. Majd személyesen.. Nem szeretem az ilyeneket telefonon keresztül, vagy neten megbeszélni. Viszont egy ember van még rajta kívül, akinek meg tudok még nyílni, és ő Niall. Felhívtam a szőke kis barátomat, aki szó nélkül jött át hozzám. Miután elmeséltem mi történt azóta, amióta utoljára találkoztunk vállán, karjai közt sírtam ki újból magam. Sose voltam egy erős lány, ahogy az a társasági ember sem, így a barátaim száma még a tízet sem éri el. Mindig is úgy voltam, hogy jobb nem megnyílni az embereknek, mert egy idő után úgy is csak fájdalmat okoznak, vagy visszaélnek a bizalmaddal és kihasználnak. Ez van, az élet nem mindenkinek ad boldogságot. Én ezt kaptam és ezt el kell fogadnom, együtt kell vele élnem, és igen megtanultam ezzel együtt élni. Megtanultam minden apró dologban látni a szépet, és örülni annak. Nem mondom, hogy az életem két lábon járó depresszió, de nem is a legboldogabb. Olyan elmegy kategória.. Ha értitek mire gondolok. Megszoktam, és így szeretem. A történtek viszont a szokottnál is jobban a padlóra küldtek, sose voltam még ilyen. Nem is a szakítás fáj a legjobban, hanem az, hogy kihasznált, átvert és hülyét csinált belőlem. Ez az ami nagyon rosszul esik, mert sose gondoltam volna, de az élet tele van meglepetésekkel. Vagy tévedek? Niallnek mennie kellett, amit kicsit bántam, mert jó érzés volt vele beszélgetni. Viszont aminek örültem, hogy nem kellett azon agyalnom mit csináljak, elmentem lezuhanyozni majd már feküdtem is le aludni. A sok sírástól és a stressztől teljesen kimerültem, így az álom azonnal elnyomott.
Az ébresztőm idegesítő csipogására keltem. Fáradtan másztam ki az ágyból, úgy éreztem magam, mint aki egy percet sem aludt volna. Szépen lassan elkészültem és elindultam az utolsó napra, végre mindjárt hétvége és pihenhetek egy kicsit. Arra gondoltam, elutazok Manchesterbe, a nénikémékhez. Igen, megint csak elmenekülök a világ elől.. A suliba érve próbáltam nem törődni a felém forduló tekintetekkel, és arra gondolni, hogy Brook most mit mondana, vagy tenne.  Valószínűleg bemutatna mindenkinek. Elképzeltem és a kedvem egy picit jobb lett, bár az nem segít, hogy a barátnőm nélkül nem ugyan az, és nincs akihez odamehetnék, de hétfőn már újra itt lesz mellettem és vele mosolyoghatok majd ezeken a dolgokon. Egész nap meghúztam magam az utolsó padban és csak akkor szólaltam meg, amikor kérdeztek. Persze magyarázatot kellett adnom az osztályfőnökömnek a tegnapi óráról való kirohanás miatt, de megúsztam mindent egy egyszerű 'legközelebb várd meg a szünetet' mondattal és egy megértő mosollyal. Semmi sem állt ma az én oldalamra, mikor indultam végre haza az eső szinte ömlött a felhőkből, nekem pedig semmim sem volt a csapadék ellen, így így kellett hazamennem, egészen addig amíg le nem lassított mellettem kocsi majd meg nem állt.
- Szállj be.- komolyan? Ironikus a sors.. Kérdőn néztem rá, ő pedig próbálta tartani az ajtót.- Nem hiszem, hogy ennél jobban is el akarnál ázni.. Csak szállj be.- széttártam karomat, kifújtam a levegőt majd beültem a kocsiba. Egyből bekapcsolta a fűtést, amiért hálás voltam.
- Követsz engem?
- Mi?- rám nézett.- Nem, csak épp.. Mentem valakihez.- beindította a motort.
- Kimondhatod a nevét, tudtommal nem titok.
- Bocsi.
- Egyáltalán miért álltál meg?
- Ki is szállhatsz.
- Az előbb még ragaszkodtál hozzá, hogy beszálljak, most meg szálljak ki? Eldönthetnéd mit is akarsz.- hangom nem volt bunkó. Igazából viccesnek találtam a helyzetet, bár fogalmam sincs miért.
- Bocsi.
- Befejeznéd?- egy gyors, kérdő pillantást vetett rám.- Azt hogy egyfolytában bocsizol.- kissé elnevettem magam és megráztam a fejemet. Észre sem vettem, hogy megállt a kocsi, csak amikor kinéztem és a házam előtt voltunk.- Hát.. Köszönöm.. Megint.- kiszálltam és besiettem. Ledobtam a cuccaimat és átöltöztem valami száraz ruhába. Igazából nem tudom miért viselkedtem így vele.. Azt hiszem már semmiről sem tudom, hogy mit miért teszek.. Ahogy azt sem tudom, hogy mi a helyes és mi nem. Egy valamit tudok.. Az érzéseim nem tűntek el.. Nem múltak el iránta..

Louis szemszöge

Épp Eleanorhoz mentem, amikor egy ismerős lány sétált a zuhogó esőben. Nem akartam ott hagyni, ezért lassan megálltam mellette és kinyitottam az ajtót.

- Szállj be.- felvonta szemöldökét, és kérdő tekintettel nézett rám.- Nem hiszem, hogy ennél jobban is el akarnál ázni.. Csak szállj be.- széttárta karjait, kifújta a levegőt majd beült a kocsiba. Bekapcsoltam a fűtést neki, eléggé elázott már, csak úgy mint nem is olyan régen.
- Követsz engem?
- Mi?- ránéztem, de most rajtam volt a sor a kérdő tekintettel.- Nem, csak épp.. Mentem valakihez.- zavartan indítottam be a motort.
- Kimondhatod a nevét, tudtommal nem titok.
- Bocsi.
- Egyáltalán miért álltál meg?
- Ki is szállhatsz.
- Az előbb még ragaszkodtál hozzá, hogy beszálljak, most meg szálljak ki? Eldönthetnéd mit is akarsz.- meglepődtem hangszínén, kicsit sem érződött a bunkóság rajta, nem úgy mint pár napja. Inkább lágy volt és kedves.
- Bocsi.
- Befejeznéd?- egy gyors, kérdő pillantást vetettem rám.- Azt hogy egyfolytában bocsizol.- kissé elnevette magát és megrázta a fejét. Jó volt újra látni a mosolyát, és hallani a nevetését. Furcsa érzés volt egyben, de jó.- Hát.. Köszönöm.. Megint.- mielőtt megszólalhattam volna, kiszállt a kocsiból. Megvártam amíg bemegy, majd továbbhajtottam. Furcsamód Lana kedves volt velem. A múltkori után meglepődtem.. Látszik rajta, hogy nincs jól, és próbálja leplezni, de túl sok időt töltöttünk együtt. Segítenék, de félő, hogy csak jobban ártanék vele. Felvettem Eleanort és már mentünk is vissza hozzánk. Kézen fogva vezettem a házban, amíg meg nem pillantottam Niallt.
- Mindjárt megyek.- a fülébe suttogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára. Mosolyogva bólintott és elindult fel a lépcsőn, én pedig a nappaliba mentem, ahol csak a szőke hajú barátom volt.- Köszönöm.- kérdőn nézett rám. Nem igazán kommunikálunk mostanában, még nem volt alkalmunk megbeszélni a történteket.
- Mit?
- Lanat. Nem tudom mit mondtál neki, de köszönöm.
- Nem mondtam neki semmit sem rólad, ha nem tudnád miattad van kibukva. Csupán ott voltam neki, mint egy barát.
- Akkor is köszönöm.
- Miért? Mert ma nem volt veled elutasító vagy mert még nem láttad sírni?- nem vette le tekintetét a tv-ről.
- Niall..
- Fogalmad sincs mit tettél vele.
- Mi van veled?
- Csak az, hogy nem tudom ki vagy, de hogy nem Louis Tomlinson, az biztos.
- Megint itt tartunk?- sóhajtottam.
- Nem is léptünk tovább.
- Ti nem, én igen.
- Szóval neked ennyit jelentett ez az egész?
- Ne kezdjük.. Ide se kellett volna jönnöm..- elindultam felfelé.
- Őt nem kellett volna kihasználnod.- az 'Őt' szócska, elég nagy hangsúlyt kapott.
- Mindegy.- motyogtam és felmentem a lépcsőn, ahol a gyönyörű barátnőm már várt rám.