16. fejezet

Brookkal boldogan ültünk a kávézóban, ezúttal végleg gondtalanul.. Legalább is a sulival kapcsolatban. Végre leérettségiztünk, és elkezdődött a már megérdemelt szünetünk. Örültem, hogy vége van. Már úgy éreztem magam, mint egy zombi.. Louis a veszekedésünk óta nem keresett, aminek szintén örülök, hiszen nincs szükségem még egy vitára vagy szócsatára, és végre felfogta mi az, hogy hagyjon békén. Mondjuk ennek az oka lehet, hogy csak az, hogy Amerikába vannak.. Tristannel azonban tényleg jól alakul a kapcsolatunk, múltkor együtt mentünk Manchesterbe, hiszen ő ott lakott, nekem pedig ott van Kelly, aki egyébként egyre jobban van. Már sokkal kevesebbszer van rosszul, a szüleim azonban nem változtak semmit sem. Még mindig nem keresnek, ahogy az sem érdekli őket, hogy mi van velem, ami bevallom egyre rosszabbul esik, bár próbálom titkolni, elég nehéz ezzel így együtt élni.
- Hé.- a barátnőm hozzám vágta a reggelijét, majd elnevette magát.- Figyelsz te rám? Várj! Ne válaszolj.. Szeretném hinni, hogy igen.
- Bocsi.- nevettem.
- Csak nem a szőke hercegeden járt az agyad?
- Aha, oké.. Inkább menjünk.- vigyorogva keltem fel, ugyanis úgy volt, hogy megnézünk valami filmet, amiben Brook szerint "irtó dögös" a főszereplő. Belementem, mert tudom, hogy ha nem nézem meg vele, azt kell hallgatnom életem hátralevő részében, hogy hogy foszthattam meg ettől az élménytől és milyen ember vagyok. Épp, hogy beléptünk a nappaliba a barátnőm elhallgatott, pedig nagyon elmélyülten beszélt először a filmbeli pasiról, aztán hirtelen témát váltva az exének az új barátnőjéről. Hamarosan én is megtudtam miért volt ez a hirtelen hallgatás, csupán meg kellett fordulnom. Nem hittem szemeimnek..- Niall!- felkiáltottam és már siettem is felé. Szorosan zárt karjai közé és nevetett fel egyszerre. Szörnyen hiányzott már a kis szőke barátom, ugyanis már több, mint egy hónapja nem is láthattam. Persze beszéltünk telefonon és skype-on, de az nem ugyanaz. Sokszor hívott, olyankor többek között azt is tudni akarta hogy vagyok, de szerintem csak attól félt, hogy valami hülyeséget csináltam, pedig nem tettem. Amíg távol voltak egyszer sem kellett a hülye bogyókhoz nyúlnom, ami haladás, főleg, hogy már hetekkel ezelőtt kidobtam a szemétbe. És ez idő alatt egyszer sem éreztem kényszert, hogy felhívjam Louist, pedig előtte annyiszor bennem volt.. Niall olyan, mint ha a nagy tesóm lenne, aki mindig vigyáz rám. Mindig ott van nekem, ha szükségem van valakire, és segít ha baj van, akár éjjel kettőkor is.. Mint Brook.. Vagy jó két perces ölelés után elengedtük egymást. A barátnőm mosolyogva nézett ránk, majd ő is megkapta azt a bizonyos Horan ölelést, amit én annyira szeretek. Leültünk beszélgetni miután újra elengedtem a rég nem látott barátomat. Olyan jó volt hallgatni ahogy mesélte az elmúlt hónap eseményeit. Tényleg boldognak látszott, amitől én sem tudtam nem az lenni. Leírhatatlanul örülök a boldogságának, hiszen mindent megérdemel amit kap. Nála nagyobb szívű ember nincs a világon, ahogy hozzá hasonló sem. A csengő hangjára keltem fel és mentem ajtót nyitni, ezúttal is meglepetés fogadott. Egy nap kettő, már sok, főleg, hogy nagyon nem számítottam rá.
- Bejöhetek?
- Itt van Brook és Niall is..
- Csak egy percet kérek.
- Oké.- hangom halk volt. Kitártam előtte az ajtót, majd beljebb mentünk. Amikor beléptünk a nappaliba Brook arca megváltozott, ahogy én sem, úgy ő sem tudtam mi van most, de Niall sem igazán volt képbe ahogy elnéztem. Bocsánatot kértem és felmentünk a szobámba. Becsuktam magunk mögött az ajtót és nekidőlve vártam, hogy belekezdjen mondandójába. Reméltem megint veszekedni fogunk és szépen elrontja a napomat, a kedvemmel együtt.

Louis szemszöge

Tudtam, hogy beszélnem kell vele, megmagyarázni a múltkori kirohanásomat, még is féltem ettől a beszélgetéstől, de magam sem tudtam miért. Arcából ítélve nem számított rám, de ugyan ez elmondható a nappaliban ülő két személyről is. Brook azóta ilyen velem, amióta vége van Lanaval, amit meg is értek, hiszen mindig is óvta a barátnőjét, és ő volt az, aki még az elején közölte velem, hogy ne merjem megbántani, mert van így is elég baja, nem kell, hogy miattam is sírjon. Én azonban még is megtettem. Megbántottam és mindent leromboltam benne.. Nem akartam veszekedni vele, csupán megbeszélni a dolgokat és bocsánatot kérni, nem pedig újra megbántani. Sosem akartam, még is sikerült, csak mert hülye voltam. Miután felértünk szobájába nekidőlt az ajtónak és várta, hogy megszólaljak. Egy ideig csak néztem arcát, ragyogó szemeit, és rájöttem.. Lana megváltozott. Annak ellenére, hogy feltűntem nála, boldognak látszott, aminek örültem. Jó érzés volt így látni, de ugyanakkor még is valami furcsa érzés volt bennem, amit magam sem tudok hova tenni, vagy megmagyarázni.- Sajnálom.- meglepettnek tűnt, ami érthető volt számomra.- Nem akartam azokat a dolgokat a fejedhez vágni, ahogy fájdalmat okozni se.
- Nem csinálhatod vissza.
- Tudom, de helyre hozhatom.- ellökte magát az ajtótól és közelebb lépett hozzám. Felnézett rám, egyenesen szemeimbe véste barna tekintetét. Tudom mire várt, hogy elmondjam miért tettem, mi ütött belém.. Most jönnek majd ugyanazok a kérdések, amiket Niall is feltett már ezelőtt. És most jönnek majd azok a válaszok, amiket nem biztos, hogy újra ki akarok mondani, hiszen azóta sem oldottam meg a problémát.- Eleanorral aznap összevesztünk.. Miattad.- szemei kikerekedtek, ajkai kissé elváltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkán.- Azt hitte.. Azt hiszi még mindig van köztünk valami és nem volt igaz, amit mondtam neki.
- Én..
- Nem kell semmit sem mondanod, az én hibám.- arca ellágyult.
- Beszélj vele.
- Ez nem ilyen egyszerű..
- Louis. Nincs ebben semmi nehézség. Elmész hozzá, és leültök beszélgetni. Elmondod neki az igazat..- kis szünetet tartott.- Hogy miatta csináltál mindent.. Mert szereted.- nem tudtam mit mondani. Igaza volt, még is féltem, hogy El majd pont az igazságért fog elküldeni, pedig nekem tényleg szükségem van rá.. Szeretem. Pillanatokig csupán arcomat fürkészte, majd apró sóhaj hagyta el száját és megölelt. Meglepődtem cselekedetétől, de viszonoztam ölelését, amit már régen kaptam tőle.- Még ma, Lou.- mosolyogva nézett fel rám, én pedig hálám jeléül egy apró puszit nyomtam hajába.
- Köszönöm.- kinyitottam az ajtót, ezzel jelezve, hogy nem rabolom tovább idejét. Lementünk, majd az ajtóban még egyszer bocsánatot kértem és megköszöntem neki a dolgokat. Nem ilyen beszélgetésre számítottam, azt hittem megint ellenséges lesz velem, de nem így volt. Ugyan azt a lányt láttam benne, akit már régen nem. Ahogy a megfelelő házhoz értem félve bár, de bekopogtam. Nem rám számított, ez tisztán leolvasható volt arcáról, de azért mutatta, hogy menjek be. Hiába.. Ma mindenkit sikerül meglepnem, csupán a jelenlétemmel. Csendben ültünk egymás mellett, míg ő ujjait tördelte, és őt néztem. Csak jó pár perces hallgatás után szólaltam meg, tekintetét azonnal felém kapta, amint meghallotta hangomat. Próbáltam ugyan azokat mondani, amiket Lana tanácsolt. Többször levette rólam szemeit, de úgy tűnt nem azért, mert nem akarja hallani az igazságot.. Miután befejeztem több kérdést is feltett, amikre ezúttal őszintén válaszoltam, még ha nehéz is volt. Ha tényleg azt akarom, márpedig azt akarom, hogy működjön nem hazudhatok neki többet.

15. fejezet

Jól vagyok. Legalább is, amíg Tristannel vagyok, amint újból egyedül leszek az érzéseim eluralkodnak felettem. Szeretnék túllépni mindenen végleg, és boldogan élni, de van, aki mindig emlékeztet a múltamra.. A keserű, szörnyű múltamra, ami csak kísérteni tud. Semmi másra nem jó, csupán erre.. Legszívesebben kitörölném emlékeimből a rossz dolgokat és csak a jókat hagynám meg, még akkor is ha ezekből nincs is olyan sok. Behunytam szemem, majd lenyeltem a gyógyszert, ugyanis újra hozzá kellett nyúlnom. Összevesztem Louisval.. Nagyon csúnyán, és ezúttal ott bántottuk egymást, ahol csak tudtuk, nem olyan volt, mint az utóbbi időkben, ugyanis nem kíméltük egymást. Nem tudom hogy jutottunk el a veszekedésig, az a rész teljesen kiesett, csupán a kiabálás maradt meg bennem..
- Szánalmasan viselkedsz!
- Parancsolsz?
- Jól hallottad!
- Mi bajod van Louis?! Az agyadra ment a sok hazugság?! Talán van valami a bűntudatoddal, ami nem hagy aludni, vagy mi van?!- felnevetett és fejét rázta.
- Én legalább nem sajnáltatom magam!
- Miért én szerinted direkt vagyok ilyen?! Direkt csinálom?! Teljesen megőrültél?
- Négy hónap! Legalább ennyi telt el azóta!
- Szerettelek! És te átejtettél! Szóval bocsáss meg, hogy nem léptem át rajta egy nap alatt!
- Vagy talán csak a hírnévre vágytál!
- Te hülye vagy..
- Milyen érzés mással látni? Jó? Remélem fáj!
- Mi bajod van?! Mit csináltam amiért most ezeket a fejemhez vágod?! Egyáltalán megint minek vagy itt?!
- Inkább honnan lett ennyi erőd?! Egy hónapja még lelki roncs voltál!
- Ohh, köszönöm, hogy emlékeztetsz, engedd meg én is had tegyem.. Miattad voltam az!
A fiú a kezembe adott egy gőzölgő csészét, tele teával. Egy mosollyal köszöntem meg neki. Kiszakított emlékeimből, amiért szintúgy hálás voltam. Nos, igen.. A tegnapi nap is a legszívesebben kitörölt napok közé tartozik. Niall felhívott a veszekedésünk után úgy fél órával, érdekelte mi van velem. Szerinte csak túl sok volt neki minden ami történik vele, és rá fog majd jönni, mit is tett. Én viszont nem így gondolom, szerintem bonyolultabb a dolog ennél. Tris vállára hajtottam fejemet, ő pedig körém fonta karjait. Nem kellett neki semmit sem mondanom, már úgy jött ide, hogy tudta mi történt, amit én a kis ír barátomnak köszönhetek. Amikor úgy érzem végre képes vagyok kibírni a dolgokat.. Végre erősnek érzem magam. Jön Louis és mindent lerombol, szinte pillanatok alatt, akárcsak egy hurrikán. Annyira nem tudok rajta kiigazodni.. Néha ilyen, néha olyan, és akkor döntsd el, hogy az adott pillanatban vajon normális lesz, vagy bunkó..
- Nem! Te azért lettél ilyen, mert mindent magadra veszel! Képtelen vagy beletörődni a dolgokba, és ahelyett, hogy elfelejtenéd, rágódsz rajtuk!
- Mondja az, aki képtelen kibírni, hogy idejöjjön.. Hogy felkeressen!
- Oh, nem.. Nem fogsz engem elemezni!
- Elemezni?!
- Tudom, mire megy ki az, amit művelsz!
- Szuper, ugyanis nekem megint fogalmam sincs mi bajod van! Ha ennyire utálsz, miért jössz mindig vissza?!
- És te miért engedsz be?!
- Szóval az én hibám?! Nagyszerű! Még valamit esetleg?!
- Nőj fel Lana, és lépj át a múlton különben sosem fogod látni az élet szépségeit!
- Nem kell, hogy kioktass! Ahogy az sem kell, hogy ide gyere vagy felhívj! Hagyj békén Louis!
- Ezt akarod?!
- Ezt!- a kelleténél indulatosabban vágtam rá a választ.
- Jó!
- Jó!- széttártam karomat és kifújtam a levegőt. Szinte kiviharzott a szobámból és a házból is, hallottam ahogy becsapta az ajtót maga után majd elhajtott kocsijával. Szuper.. Ideges voltam. Nem szomorú, nem megsértett, és nem is olyan, akit a sírás kerülget.. Csak szimplán ideges. Ideges voltam Loura, és magamra is, amiért hagytam, hogy ezt hozza ki belőlem. Mégis megkönnyebbültem amiért mindezt neki is elmondhattam, és feltehettem kérdéseimet, még ha nem is kaptam rá választ, bár nem így akartam, de a sorsot nem én irányítom, és ezt most így hozta. Talán így majd felfogja a dolgokat és békén hagy.. Ugyanakkor az egyik részem nagyon mélyen azt mondja idióta voltam, és igenis szükségem van rá, de ez érthető. Legalább is Brook szerint.. Azt mondta Lou volt az első szerelmem, így természetes, hogy így érzek és nem fog elmúlni az érzés, csupán el fogja nyomni az összes többi. Őszintén, örülnék ha ott tartanék.. Kivettem a fiókból a képünket és a falnak vágtam. Össze akartam törni minden lehetséges dolgot a szobámba, még sem tettem, pedig nagyon szerettem volna. Tudtam, hogy ez az érzés csak aznap lesz bennem, majd szépen lassan felfogom mit is mondott és visszaesek a depressziómba.. Pontosan úgy, ahogy mondta. Hiszen képtelen vagyok átlépni a múlton, ezt én is nagyon jól tudom, és változtatnék ha képes lennék rá, de nagyon úgy néz ki, hogy nem vagyok képes rá. Ilyen voltam mindig is, és valószínűleg ilyen is maradok, de az, hogy nem látom az élet szépségeit nem igaz.. Látom, csak a magam módján.
Mikor újra észbe kaptam már London utcáin sétáltam Tris társaságában. Szorosan egymás mellett lépkedtünk, ujjaink összefonódtak. A hűvös szél arcomba fújta hajamat, beleborzongtam. A hideg rázott, de nem akartam hazamenni, vagy vissza abba a házba.. Csak élesebbé tenné emlékeimet, aminek sosincs jó vége ha rólam van szó.
- Hazavigyelek?- megálltunk, én pedig felnéztem rá.- Csak mert szinte vacogsz.- arcán édes mosoly jelent meg.
- Nem szeretnék hazamenni.- hangom furcsán csengett, inkább mondanám gyerekesnek, mint hisztisnek. Arcomat mellkasába fúrtam, mire kissé elnevette magát, majd átkarolt, ami melegséggel töltött el.
- Akkor hova vigyelek? Brook? Niall? Vagy hozzám is jöhetsz, ha gondolod.
- Nem szeretnék zavarni.
- Butus.. Ha így lenne nem ajánlottam volna fel.- végigsimított arcomon, majd lágy csókot lehelt ajkamra.

14. fejezet

Brook vásárlási lázban égett a napokban, ami érthető és vicces is egyben. Itt a szalagavató, ő pedig teljesen bezsongott tőle. Vagy húsz üzletbe elrángatott mire megtalálta a számára tökéletes ruhát. Igazából nagyon jól elvoltunk, főleg, hogy mostanában kevesebbet is találkoztunk. És melyik lány ne élvezné a szebbnél szebb ruhák próbálgatását.. A barátnőm egy pánt nélküli, vörös hosszú ruhában találta meg az igazit, míg én egy csipkével díszített feketében. Brook elrángatott még néhány üzletbe kiegészítőkért, de én ott inkább csak mondtam, mi a jó és mi nem, amíg ő keresgélt. Szeretek vele lenni, mert végül is ő az egyetlen barátnőm, de nincs is szükségem másikra, hiszen nincsen hozzá hasonló ember, és amíg vele vagyok minden problémát és gondot elfelejtek. Nos, igen.. A szalagavató. Nekem szörnyen unalmas volt, így örültem amikor már hazafelé vezethettem, ugyanis a szüleim nem szándékoztak részt venni az utána levő bálban, és természetesen nekem kellett őket elvinni hozzám, mert nálam maradnak néhány napig, így akkor már otthon is öltöztem át. Eredetileg úgy volt, hogy miután letettem őket nálam Brookkal együtt megyünk, de Tristan felajánlotta, hogy visszavisz, én pedig boldogan egyeztem bele. Kissé félve néztem bele a tükörbe indulás előtt.

A ruhám, Brook szavaival élve, kiemelte alakomat és szerinte pont nekem szánták. Fekete magassarkút viseltem, hozzá illő kis fekete táskával, kiegészítők nélkül. A sminkemet nem vittem túlzásba, csupán számat emeltem ki vörös rúzzsal, hajam még mindig göndör fürtökben omlott vállamra. Kivételesen talán tényleg szépnek éreztem magam abban a pillanatban, de a szüleim hangja lentről kizökkentett. Fújtam magamra egy kis parfümöt és már mentem is le. Intettem nekik, majd meg sem várva mit mondanak, leakasztottam a fogasról a dzsekimet és már mentem is ki az ajtón. Sietve ültem be a barátom mellé.
- Wáó.- kissé elnevettem magam.
- Te is nagyon wáó vagy.- az utat szokás szerint végigbeszéltük, a téma nagyjából a szüleim voltak. Igazából én nem lepődtem meg azon, hogy nem maradtak, már az is csoda volt, hogy egyáltalán eljöttek. Nem mondom, hogy nem fáj, de az évek alatt lassan hozzászoktam és megtanultam kezelni. Őszintén szólva nem volt kedvem ehhez az egészhez, szívesebben ültem volna otthon a szürke melegítőnadrágomban és egy egyszerű pólóban a tv képernyője előtt, de ott voltam és próbáltam élvezni, már csak Tristan miatt is. Mikor kiszálltunk a kocsiból, ujjait enyéim közé csúsztatta. Meglepődtem, de nem húzódtam el, sőt tetszett. A hangos zene már kintről is nagyon jól hallatszott, mélyen szívtam be az esti hideg, friss levegőt, majd beléptünk az ajtón. Leadtuk a kabátokat és a terembe mentünk, ahol Brook már várt ránk. Gyönyörűen festett a vörös ruhájában, mint ha csak ráöntötték volna. Hatalmas öleléssel üdvözölt, próbálta túlkiabálni a zenét, de nem igazán jött össze neki, egyedül amit hallottam mondandójából, az csupán Niall neve volt. Nekem ennyi elég volt, hogy tudjam, a kis szőke barátom is eljött. Igazam volt, pár pillanat múlva széles mosollyal az arcán lépdelt felénk, végül karjai közé zárt. Nem engedtem el Tris kezét, csupán a két ölelés erejéig, utánuk azonban ujjaink újból összefonódtak. Mondhatni kissé meglepődtem, amikor Louis is megjelent előttünk, ezt egy mosollyal próbáltam leplezni, de tudom, hogy nem nagyon ment. A barátnőmre néztem, aki szintén meglepettnek tűnt, mikor találkozott tekintetünk, csupán megrántotta vállát és a fejét rázta. A zene ritmust váltott és felvette a lassú akkordokat, Louis felém nyújtotta kezét. Tristanre néztem, aki egy mosoly kíséretében bólintott. Kezemet Louis kezébe helyeztem, majd már mentünk is az emberek közé. Mindenki lassúzott mellettünk, tele volt a hely párokkal. Kezeit derekamra tette, én pedig átkaroltam nyakát, lassan ringatóztunk. Igazából nem is nevezném táncnak..- Nem hittem volna, hogy eljössz.
- Sokat meséltél róla régebben.
- Akkor sem gondoltam..
- Úgy tűnsz, mint aki nem örül, hogy itt vagyok.
- Nem erről van szó, csak.. Mi van Ellel?
- Úgy tudja barátok vagyunk.
- És azok vagyunk?
- Lan..
- Pontosan miért is vagy itt?
- Ne kezd ezt most..
- Csak válaszokat keresek.
- Mint mindig.
- Ezt hogy értsem?- elengedtem, ezáltal megálltunk és csak néztük egymást.
- Ne kezdjük ezt megint, kérlek.
- Jó, oké..- azzal már ott is hagytam.- Mehetnénk?
- De még csak most jöttünk.
- Sajnálom.. Igazad van, nem akarom elrontani az estédet, majd.. Megoldom.. Ne haragudj.- mielőtt hátat fordíthattam volna karomnál fogva húzott közelebb magához.
- Elviszlek.- Brook arcáról minden lejött, fogalma sem volt mi történik körülötte, de Niall is így volt vele. A helyzet az, hogy nem akarok Louval egy helységben lenni, és végképp elrontotta az egész estémet. Én mondtam, hogy nem akarok oda menni, nincs kedvem ehhez.. A kocsiban egyikünk sem szólalt meg, furcsa volt a csend, ugyanis mi mindig beszélgetünk. Ő a vezetéssel foglalkozott, én pedig csak néztem ki az ablakon és azt kívántam, bárcsak most valahol a világ másik pontján lehetnék. Bárhol, csak ne ott.. Tris az ajtóig kísért, behívtam volna, de mivel a szüleim ma nálam töltik az éjszakát, nem tűnt jó ötletnek..
- Sajnálom, hogy tönkretettem az estédet.
- Ne butáskodj, nem tetted.- elmosolyodott, majd végigsimított arcomon.- Jó éjt.- pár méterre volt tőlem amikor megállítottam.
- Tris!- kérdőn nézett rám. Elé siettem, majd lágy csókot leheltem ajkára. Megleptem ezzel a cselekedettel, nem csak őt, de magamat is.- Jó éjt.- ajkamba haraptam, ő pedig rám villantotta tökéletes mosolyát mielőtt elment volna.