- Muszáj lesz.- idegesen túrt hajába miközben le föl járkált.
- Időre van szüksége, és ezt te is tudod.
- De én nem várhatok Niall! Többé nem.. Nem veszíthetem el megint.
- Nem fogod cs..- indulatosabban vágott szavamba.
- Egyszer már elengedtem!
- Oké.. Ezt értem, de ne csak magadra gondolj, hanem rá is. Mit gondolsz miért ment el? Miattad. Össze van zavarodva, ami nem csoda.. Egyik pillanatban még azt mondod neki szereted a másikban meg már egy másik lánnyal vagy.- levegővételemet kihasználva ismét közbe szólt.
- Ezt már megbeszéltük..
- Nem engedted, hogy befejezzem..- felvont szemöldökkel nézett rám.- Aztán hétről hétre Eleanor helyett felé nyitsz, majd közlöd vele, hogy szereted. Ez nem így működik.
- Még is mit kellett volna tennem?
- Nem kellett volna hazudnod magadnak. Beleszerettél a játékod alatt, csak nem akartad bevallani magadnak.- száját szólásra nyitotta, de egy hang sem jött fel torkán. Mindannyian tudtuk az igazságot, még ő is, mégis félt tőle, ezért nem csak saját magának, de mindenkinek hazudott. Tudtam mire gondol abban a pillanatban, és azt is mit érezhet.- Tudom, hogy Elt is szereted.
- Megőrülök Niall.. Ezt nem bírom.- fejét fogva rogyott a székre én pedig szinte tehetetlenül álltam előtte. Kifogytam az ötletekből és a jó tanácsokból, csak egy valami volt az eszemben, hogy nem hagyhatom, hogy odamenjen, mert csak rosszabbá teszi az így is katasztrofális helyzetet. Lana azért hagyta itt Londont, hogy átgondolhassa a dolgokat és új életet kezdjen.. És ha ő úgy dönt, hogy ezt Louis nélkül teszi, el kell fogadni. Megveregettem vállát majd már indultam is volna az állomásra, ha nem állított volna meg.- Hozd haza..- aprót bólintottam, de nem azért tettem, hogy így is fogok majd cselekedni, csupán, hogy ne jöjjön utánam. Képtelen tisztán gondolkodni, és bármennyire is szeretném újra a városban látni a barátomat, nem lehetek önző, nem kérhetem, hogy jöjjön vissza. Lana elég idős már ahhoz, hogy tudja mi a jó neki, különben is.. Utálja, ha megmondják mit csináljon.
- Nagyjából így jutottam el idáig.- csendben hallgatta végig a kis történetemet az egyik legjobb barátommal folytatott beszélgetésről és az útról, ami nem mondható zökkenőmentesnek, de nem is ez a lényeg. A legfontosabb az, hogy újra láthatom őt.- Sajnálom, hogy elrontottam mindent.
- Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled..- ledöbbentem.
- Ezt nem mondhatod komolyan..- felnevettem, de nem örömömben.- Elrontottam az életedet, és még te kérsz bocsánatot, mert igazad volt?- arcán mosoly jelent meg. Az a mosoly, amit már oly régen láthattam.
- Az életem mindig is el volt rontva.- megvonta vállát. Elmosolyodtam, és egyben fejemet ráztam.- Hiányoztál Niall..- válasz helyett csupán köré fontam karjaimat, arcát azonnal mellkasomba fúrta. Hosszú idő telt már el, ezalatt pedig mondhatni idegenekként néztünk egymásra, de abban a pillanatban úgy éreztem a jégfal, ami kettőnk közé volt felhúzva, most pillanatok alatt olvadt el, és váltotta fel az a kapcsolat, ami mindig is ott volt kettőnk között. Miközben hallgattam, ahogy az ottani élményeiről beszél feltűnt, hogy már nem az a lány, akit eddig ismertem. Sokkal felszabadultabb és vidámabbnak tűnt. Más lett, de nem a rossz értelemben. Érdekes volt hallgatni, hogy mivel tölti a szabadidejét és, hogy mennyire szeret abban a kis könyvesboltban dolgozni. Ő úgy fogalmazott; most már az élete saját írója. Brook szinte heti szinten látogatja meg, de a "Louis témáról" nem kezdett el beszélni, pedig szeretnék neki segíteni, nagyon is. Mint kiderült, van egy lakótársa, Gabe, nem mellesleg Tris testvére, aki elmondása szerint sokszor megy Brightonba, de olyankor inkább elmegy a házból. Még mindig fél a találkozástól, annyira, hogy megegyeztek a lakótársával, nem mondják el az igazat, amíg Lana képes nem lesz a szemébe nézni. Bármennyire is próbálja tagadni, látom rajta, hogy még mindig fáj neki amit a fiúval tett, és a mai napig nem jutott túl az egészen.
- Szinte minden nap kísért a múlt.- hangja halk volt, szemei szomorúan csillogtak mikor rám emelte őket, ezzel kizökkentett gondolataimból.- Egyszer sem hívtak fel amióta itt vagyok.. Elkönyveltek halottként.- nem kellett kimondania ahhoz, hogy tudjam, a szüleiről beszél.
- Ne mond ezt.
- Még most is fáj, hogy nem vagyok elég jó nekik.
- Ők nem érdemelnek meg téged, ezt te is tudod.- apró mosoly jelent meg az arcán.
- Hogy vannak a többiek?- olyan gyorsan hozta fel a témaváltást, hogy azt hittem csak véletlen mondta ki az előbb a szavakat. Sosem szeretett róluk beszélni.
- Jól..- megrántottam vállamat. Szólásra nyitottam számat, de megelőzött.
- Csak ne gyere most a "gyere vissza Londonba" szöveggel, mert esküszöm, hogy kirugdoslak innen.- elnevettük magunkat.
- Nem terveztem, hidd el.
- Szóval nem is hiányzok.- elgondolkodva nézett fel a plafonra, engem azonban széles mosollyal tisztelt meg. Mint már mondtam.. Megváltozott.
- Nem.. Egy kicsit sem.- a fejemet ráztam, ő pedig vállon lökött és nevetett. Ez az a Lana, aki már szörnyen hiányzott, de ott ülve úgy éreztem visszakaptam a régi barátomat.
- Tudod.. Egyszer minden megváltozik.- ezúttal komoly tekintettel nézett rám, szavainak súlya volt és egyértelműen kivehető volt belőle minden.
- De a barátságunk nem.
