24. fejezet

- Nem mehetsz utána..
- Muszáj lesz.- idegesen túrt hajába miközben le föl járkált.
- Időre van szüksége, és ezt te is tudod.
- De én nem várhatok Niall! Többé nem.. Nem veszíthetem el megint.
- Nem fogod cs..- indulatosabban vágott szavamba.
- Egyszer már elengedtem!
- Oké.. Ezt értem, de ne csak magadra gondolj, hanem rá is. Mit gondolsz miért ment el? Miattad. Össze van zavarodva, ami nem csoda.. Egyik pillanatban még azt mondod neki szereted a másikban meg már egy másik lánnyal vagy.- levegővételemet kihasználva ismét közbe szólt.
- Ezt már megbeszéltük..
- Nem engedted, hogy befejezzem..- felvont szemöldökkel nézett rám.- Aztán hétről hétre Eleanor helyett felé nyitsz, majd közlöd vele, hogy szereted. Ez nem így működik.
- Még is mit kellett volna tennem?
- Nem kellett volna hazudnod magadnak. Beleszerettél a játékod alatt, csak nem akartad bevallani magadnak.- száját szólásra nyitotta, de egy hang sem jött fel torkán. Mindannyian tudtuk az igazságot, még ő is, mégis félt tőle, ezért nem csak saját magának, de mindenkinek hazudott. Tudtam mire gondol abban a pillanatban, és azt is mit érezhet.- Tudom, hogy Elt is szereted.
- Megőrülök Niall.. Ezt nem bírom.- fejét fogva rogyott a székre én pedig szinte tehetetlenül álltam előtte. Kifogytam az ötletekből és a jó tanácsokból, csak egy valami volt az eszemben, hogy nem hagyhatom, hogy odamenjen, mert csak rosszabbá teszi az így is katasztrofális helyzetet. Lana azért hagyta itt Londont, hogy átgondolhassa a dolgokat és új életet kezdjen.. És ha ő úgy dönt, hogy ezt Louis nélkül teszi, el kell fogadni. Megveregettem vállát majd már indultam is volna az állomásra, ha nem állított volna meg.- Hozd haza..- aprót bólintottam, de nem azért tettem, hogy így is fogok majd cselekedni, csupán, hogy ne jöjjön utánam. Képtelen tisztán gondolkodni, és bármennyire is szeretném újra a városban látni a barátomat, nem lehetek önző, nem kérhetem, hogy jöjjön vissza. Lana elég idős már ahhoz, hogy tudja mi a jó neki, különben is.. Utálja, ha megmondják mit csináljon.
- Nagyjából így jutottam el idáig.- csendben hallgatta végig a kis történetemet az egyik legjobb barátommal folytatott beszélgetésről és az útról, ami nem mondható zökkenőmentesnek, de nem is ez a lényeg. A legfontosabb az, hogy újra láthatom őt.- Sajnálom, hogy elrontottam mindent.
- Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled..- ledöbbentem.
- Ezt nem mondhatod komolyan..- felnevettem, de nem örömömben.- Elrontottam az életedet, és még te kérsz bocsánatot, mert igazad volt?- arcán mosoly jelent meg. Az a mosoly, amit már oly régen láthattam.
- Az életem mindig is el volt rontva.- megvonta vállát. Elmosolyodtam, és egyben fejemet ráztam.- Hiányoztál Niall..- válasz helyett csupán köré fontam karjaimat, arcát azonnal mellkasomba fúrta. Hosszú idő telt már el, ezalatt pedig mondhatni idegenekként néztünk egymásra, de abban a pillanatban úgy éreztem a jégfal, ami kettőnk közé volt felhúzva, most pillanatok alatt olvadt el, és váltotta fel az a kapcsolat, ami mindig is ott volt kettőnk között. Miközben hallgattam, ahogy az ottani élményeiről beszél feltűnt, hogy már nem az a lány, akit eddig ismertem. Sokkal felszabadultabb és vidámabbnak tűnt. Más lett, de nem a rossz értelemben. Érdekes volt hallgatni, hogy mivel tölti a szabadidejét és, hogy mennyire szeret abban a kis könyvesboltban dolgozni. Ő úgy fogalmazott; most már az élete saját írója. Brook szinte heti szinten látogatja meg, de a "Louis témáról" nem kezdett el beszélni, pedig szeretnék neki segíteni, nagyon is. Mint kiderült, van egy lakótársa, Gabe, nem mellesleg Tris testvére, aki elmondása szerint sokszor megy Brightonba, de olyankor inkább elmegy a házból. Még mindig fél a találkozástól, annyira, hogy megegyeztek a lakótársával, nem mondják el az igazat, amíg Lana képes nem lesz a szemébe nézni. Bármennyire is próbálja tagadni, látom rajta, hogy még mindig fáj neki amit a fiúval tett, és a mai napig nem jutott túl az egészen.
- Szinte minden nap kísért a múlt.- hangja halk volt, szemei szomorúan csillogtak mikor rám emelte őket, ezzel kizökkentett gondolataimból.- Egyszer sem hívtak fel amióta itt vagyok.. Elkönyveltek halottként.- nem kellett kimondania ahhoz, hogy tudjam, a szüleiről beszél.
- Ne mond ezt.
- Még most is fáj, hogy nem vagyok elég jó nekik.
- Ők nem érdemelnek meg téged, ezt te is tudod.- apró mosoly jelent meg az arcán.
- Hogy vannak a többiek?- olyan gyorsan hozta fel a témaváltást, hogy azt hittem csak véletlen mondta ki az előbb a szavakat. Sosem szeretett róluk beszélni.
- Jól..- megrántottam vállamat. Szólásra nyitottam számat, de megelőzött.
- Csak ne gyere most a "gyere vissza Londonba" szöveggel, mert esküszöm, hogy kirugdoslak innen.- elnevettük magunkat.
- Nem terveztem, hidd el.
- Szóval nem is hiányzok.- elgondolkodva nézett fel a plafonra, engem azonban széles mosollyal tisztelt meg. Mint már mondtam.. Megváltozott.
- Nem.. Egy kicsit sem.- a fejemet ráztam, ő pedig vállon lökött és nevetett. Ez az a Lana, aki már szörnyen hiányzott, de ott ülve úgy éreztem visszakaptam a régi barátomat.
- Tudod.. Egyszer minden megváltozik.- ezúttal komoly tekintettel nézett rám, szavainak súlya volt és egyértelműen kivehető volt belőle minden.
- De a barátságunk nem.

Figyelem!

Sziasztok Drágák!

Hónapok óta nem is jelentkeztem itt, sajnálom. Annyira nem volt tovább ötletem ehhez a bloghoz, mert a prológus eredetileg novella volt, és csak kérésre készült belőle blog, de nem gondoltam végig a sztorit, azt hittem majd jönnek magától az ötletek, és jöttek is.. De eddig jutottam. Igyekszem kitalálni, hogy legyen a folytatás és megpróbálom egy héten belül hozni az új részt. Ne haragudjatok rám és remélem lesz a továbbiakban is olvasóm.

Puszi. xx

23. fejezet

Brighton csodás hely, mondhatni pont nekem való. Mint ha egész életemben erre a változásra vágytam volna.. Pontosan így éreztem magam az első pár nap után. Talán csak a hely varázsa számomra, talán a szükséges változás miatt éreztem így, de a döntésemet helyesnek találtam, annak ellenére, ami az állomáson történt. Azért utaztam ide, hogy elfelejtsem a ragyogó, kék szemű fiút, hogy elfelejtsem a vele járó fájdalmat, és az egész elcseszett életemet, ezzel együtt pedig egy új fejezetet nyissak, aminek én leszek az egyedüli szerzője, és a történetet, amit megörökítek a sajátomnak mondhassam. Nincs dráma, nincsenek akadályok, csak én vagyok és az új esély. Szerintem ez egy jó kezdet, hogy magam döntöttem így, hogy elutazok, és tessék, bevált. A lakásomat bérlem, munkát pedig egy kis, de annál érdekeltebb könyvesboltban kaptam egy napnyi hosszú séta után. Nem volt időm várost nézni, azonnal munka után eredtem, hogy elfoglaljam magam és fizethessem a lakást. Nem nagy szám, de nekem megteszi egyenlőre. Különben sem számítottam egy egész lakosztályra, és nem is szoktam a drága dolgokhoz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolok Louisra, mert igenis gondolok, és szavai az utolsó találkozásunkkor erősen égtek elmémbe, mégsem engedhetek szívemnek, mert félő, hogy ezúttal is én sérülnék meg. Kicsit zűrösek még a napjaim, reggeltől késő délutánig a boltban vagyok, este pedig pakolom ki a dobozokat, így amint van egy kis szabadidőm a gondolataim szabad útra kelnek és teljes káoszt okoznak a fejemben.. Akárcsak most. Elég a haza(?!) felé út, és minden az érzéseim körül forog a fejemben. Vajon mi lenne a jó megoldás, adnom kéne még egy esélyt, igazak-e szavai.. Mi van Tristannel, mi van velem.. Ezek a pillanatok szörnyűek, de nem panaszkodok, ahogy eddig is, úgy ezentúl is képes leszek megoldani a gondjaimat. Előbb utóbb.. Sóhajtva löktem be az ajtót, majd léptem be a házba, ahol sokkal kellemesebb idő fogadott, mint amilyen odakint volt. Lábammal löktem be a szobám ajtaját, de az elakadt valamiben, sőt.. Ennek a valaminek még hangja is volt. Nagyobb erőt fejtettem ki rá, míg végül ki nem nyílt, de a meglepettségem csak nőtt és nőtt, a zavarodottságommal együtt.
- Jesszus megőrültél?!- a földön fekvő idegen a derekát dörzsölte, fájdalmas arckifejezésével.
- Mit keresel itt és hogy jöttél be?- végignéztem rajta, de még soha életemben nem találkoztunk.- Egyáltalán ki vagy?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.- miután meggyőződtem róla, hogy nem betörő, és nem is lehet rossz ember, felé nyújtottam kezemet, ő pedig elfogadta segítségemet.- Ezek a te dobozaid?- a sarokban álló még ki nem pakolt holmijaim felé bökött fejével. Válasz helyett csupán bólintottam.- Miért vannak itt?
- Nem tudom.. Talán itt lakom?
- Ohh, nem..- kissé felnevetett. Felvontam szemöldökömet, karjaimat összefontam mellkasom előtt és vártam, hogy folytassa.- Te nem lakhatsz itt.. Itt én lakom.
- Az kizárt.
- Tényleg? Szerinted hogy jöttem be?- széttártam karjaimat.- Tudod mi a kizárt? Hogy te itt laksz.- már már grimaszolva mutattam fel neki kulcsaimat és lóbáltam meg az orra előtt.- Remek..
- Nekem mondod? Semmi kedvem egy bunkóhoz..- szemeimet forgattam és fejemet ráztam.
- Hát.. Pedig el kell viselned, és csak hogy tudd.. Te sem vagy a legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam.- hogy megütöttem volna? Á, dehogy.. Kicsit sem volt szimpatikus számomra az új lakótárs, inkább néztem volna tovább ahogy a földön fekve fájlalja a helyet, ahol találkozott az ajtóval. Szó nélkül ment ki a szobából, pár pillanat múlva pedig egy ajtó csapódását lehetett hallani, ami sajnos nem a bejárati volt. Hiába.. Semmi sem a régi, de talán ez csak egy újabb kihívás, amit nehéz lesz legyűrni, mégis sikerülnie kell. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen személy elrontson mindent, és nem is fogom.- Gabe!- hangja a mellettem levő szobából szólt.
- Lana.- közöltem vele kicsit halkabban, mint ahogy ő tette. Nagy, hangos léptekkel jött vissza a barack színű falak közé. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Tudtam, hogy már láttalak valahol.. Ugye nem..?- végigmért szemeivel, amitől az ellenszenvem csak nőtt.- Ohh, ez most komoly? Louis Tomlinson exe? Komolyan? Nem találtál más helyet?- egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Tényleg közel voltam hozzá, hogy megüssem, de milyen lakótárs lennék, ha már az első napon megütöm, és megmutatom neki milyen könnyű is kiakasztani.
- Ha zavar valami.. Ismered a járást.. Akár el is mehetsz.
- Ohh, ne aggódj, ezt nem hagynám ki..- vigyorgott.- Hallottam a kis se veled, se nélküled kapcsolatotokról.
- Olyan jó neked.- széles mosolyt villantottam, persze a gúny ott volt benne. Őszintén szólva nem így terveztem ezt az utat.. Pontosabban nem egy ilyen alakkal.
- Szépen kicsesztél vele.
- Kivel?
- Tris..
- Várj.. Honnan i..- nem fejeztem be a mondatot.- És m..- ezúttal azonban ő vágott a szavamba, ezzel esélyt sem adva a folytatásra.
- Ha beszélsz vele, mond neki, hogy a nagy tesó üdvözli.- mondhatni szó szerint leesett az állam.- Tudtam, hogy már hallottam rólad a lapokon kívül is.- nem tudtam megszólalni, úgy éreztem az utolsó döfés, az utolsó pont az övé lett.- Legyenek szép napjaid.- azzal már ki is ment a szobából. Szinte megsemmisülve rogytam az ágyra és bámultam magam elé. Tristan sosem mesélte, hogy lenne testvére, főleg nem itt.. A tény az, hogy igenis lesújtottak a hallottak, de nem hagytam, hogy ez mind az utamba álljon.

22. fejezet

Sziasztok Drágák!

Sajnálom, hogy ilyen ritkán vannak részek, de van nyári munkám és sokat is gondolkodtam a folytatáson, hogy hogy legyen.. Hát dűlőre jutottam és ez lett az eredmény. Kis fordulatot vesz a történet, és kíváncsi vagyok a véleményetekre.:)

Puszi. xx

- Niall? Megint én vagyok.. Ha megkaptad, kérlek hívj fel, bár..- nem fejeztem be a mondatot.- Csak hívj vissza, oké? Hiányzol. Oké.. Szia..- azzal már le is tettem. Niall még mindig nem áll velem szóba, bár komolyan nem értem, hiszen akinek oka lenne haragudni a másikra, az én vagyok, ugyanis ő avatkozott az életembe és rontott el mindent, még ha nem is szándékosan, de megtette.. Ezáltal oda a kapcsolatom Tristannel és vele is egyaránt. Mindig ugyan az a forgatókönyv ha erre gondolok.. Hiába próbálom, nem tudom úgy nézni ahogy ő teszi, nem tudok úgy tekinteni az egész helyzetre, hogy miattam volt. Elvégre.. Ő értette félre a dolgokat és döntött el mindent. Néha nem is értem ezt a fiút.. De komolyan, sokszor csak nézem, hogy mit csinál azon agyalva, hogy vajon ő ezt komolyan gondolja? Ugyanakkor a tudat bennem van, hogy ő állt mellettem talán a legjobban amikor Lou elmondta az igazat és a fájdalmas hónapok alatt elviselte a nyomoromat és egy nap többször is képes volt csak azért felhívni, hogy megkérdezze hogy vagyok, hogy elmondhassa; Ő mellettem van. Most úgy érzem elvesztettem. Elvesztettem, ahogy lassan mindenkit elvesztek ebben a városban. Először a szüleim.. Majd Lou.. Tristan.. És most Niall. Kudarcra vagyok ítélve, és pontosan ezért nem fogom páholyból végignézni, ahogy hibát hibára halmozva vesztek el mindenkit. Nem fogok a múltban élni.. Itt hagyom Londont, vele együtt az összes fájdalmat és szenvedést is. Hirtelen jött, és talán meggondolatlan ötlet, de jelenleg nincs jobb. Tudom, hogy az emlékek elől menekülni képtelenség, de az újak majd elnyomják ezeket és a hozzájuk tartozó arcokat is. A One Direction eleinte megmentette, majd két bátor tagja inkább csak romokba döntötte az életemet, ezért is muszáj minél távolabb kerülnöm tőlük. Ez nem folytatódhat, nem futhatjuk újra és újra ugyan azokat a köröket, az nem lehet. Ember érzelmileg képtelen kibírni, én pedig nem várom meg újra a nyugtatókat és egyéb hülye bogyókat. Jobb előbb lépni, mint utóbb, így nem lesz a "mi lett volna, ha.." dolog.
- Kész vagy?- összerezzentem, ugyanis ezúttal is sikeresen elvesztem gondolataimban.
- Csak egy perc.- apró mosolyt küldtem felé, mire bólintott majd újból magamra hagyott az egykori szobámban, ami most üresen állt. Követtem barátnőm példáját és kisétáltam onnan, miután mély levegőt vettem. Brook az egyetlen aki tud a költözésről.. Niall is tudna róla, ha felvette volna a telefont az elmúlt héten, de hiába hívtam, nem reagált, így esélyem sincs a búcsúra, de talán jobb is így.
- Jól vagy? Tudod nem kell ezt tenned, találunk más megoldást.
- Te is tudod, hogy ezt kell tennem.
- Csak.. Vigyázz magadra, és írj minden nap.- elmosolyodtam, majd szorosan öleltem magamhoz. Brook nélkül nehéz lesz, nem csak boldogulnom az elején, de élnem is, elvégre ő jelentette nekem egész életemben a családot.
- De ha most elsírod magad..- elnevettük magunkat, a barátnőm szemeit azonban könnyek lepték el.
- Megyek amint tudok.- aprót bólintottam.- És ne aggódj, nem szólok senkinek..
- Köszönök mindent Brook.
- Szeretlek.- szorosan ölelt magához, ez volt a végleges búcsú pillanata.
- Én is, de ha most nem indulok el..
- Menj.- széles mosoly jelent meg arcán, majd letörölt róla egy könnycseppet. A búcsú mindig nehéz, de ez más volt.. Mint ha a testvérem lenne, azonban ez a lépés nélkül nem lesz jövőm.. Nem az állomásra mentem, szerettem volna még valakivel tudatni a távozásomat.
- Lan.. Mit keresel itt?- meglepettnek tűnt.
- Gondoltam.. Elköszönök.
- Elutazol?
- Költözök.- szólásra nyitotta száját, de egy hang sem jött fel torkán.- Sajnálom.- magához vont, karjait szorosan fonta körém, amitől szívem csak jobban fájt. Fájt, hogy bántottam azt a fiút, aki a legkevésbé sem érdemelte volna meg. Rosszul voltam magamtól, amiért fájdalmat okoztam neki, ahelyett, hogy megbecsültem volna.- Viszlát Tristan.- apró mosolyszerűséget küldtem felé, de magam sem voltam biztos a dolgokban.

hallgasd

Az állomáshoz vezető út szörnyen rövidnek tűnt, mint ha azt vártam volna, hogy valaki felhívjon, utánam jöjjön és maradásra bírjon, de ez nem történt meg. A telefonom még csak meg sem rezdült a mellettem levő ülésen. Néhány percen belül minden készen állt a felszállásra, csak én nem.. De ennek ellenére tudtam, hogy ez a helyes út. Mély levegőt vettem és elindultam a tudattal, hogy itt hagyom ezt a várost és a sok elcseszett dolgot, de valaki nem engedett. Karomnál fogva állított meg, majd maga felé fordított. Ajkaim elváltak egymástól, szívem nagyot dobbant, de képtelen voltam megszólalni. Nem csak az érzés, de ő maga is meglepett. Percekig csak néztük egymást, végül ő törte meg a csendet. Szemei a szokottnál fényesebben ragyogtak, elvesztem bennük.
- Azt hitted búcsú nélkül itt hagyhatsz?
- Én..- kerestem a megfelelő szavakat, de hiába.. Nem találtam őket.
- Brook hívott..
- Brook?- úgy tudtam nem szól senkinek róla, és tudomásom szerint mostanában nem rajong érte, sőt ha tehetné távolságtartási végzést nyújtana be ellene, most mégis felhívta..
- Megértem a döntésedet.
- Tényleg?- egyszerre éreztem, hogy "végre valaki", és egyszerre jött egy újabb nyíl a szívembe, és a vele együtt járó fájdalom. Nem is értem.. Mit vártam? Hogy majd maradásra próbál bírni? Miért is tenné.. Hiszen ő mást szeret.
- Túl sok minden történt veled.
- Niall?
- Nem utál.
- De..
- Csak fél eléd állni.. Azt hiszi elvesztett téged.- nem válaszoltam. Újabb számomra óráknak tűnő csend következett.. A reményt keltő, de ugyanakkor halálos csend.
- Mennem kell.
- Lan?- vissza kellett fordulnom, ugyanis képes lettem volna szó nélkül elsétálni és felszállni a járműre, ami mérföldekre visz tőle. Nagy léptekkel szelte át a kettőnk közötti távolságot, végül néhány centire állt meg előttem. Szívem ritmust váltott, heves dobogásba kezdett. Féltem, hogy ő is meghallja, mit művel ha a közelemben van.- Nem mehetsz el.
- Louis ez..- szavamba vágott.
- Nem.. Úgy értem tényleg nem mehetsz el.- nem szóltam semmit, vártam a folytatást.- Nem hagyhatsz itt..
- Lou..- levegővételem szaporább lett, pulzusom az egekben járt..
- Szeretlek Lana.. Mindig is így éreztem, csak féltem bevallani magamnak..- azt hittem összeesek meglepettségemben. Pillangók milliói szabadult el a gyomromban, annyiszor vágytam rá, hogy kimondja, most mégis úgy éreztem az eszemre kell hallgatnom, és nem a szívemre.
- Bocsáss meg nekem..- hangom halk volt, arcán zavarodottság futott át. Mielőtt megszólalhatott volna, a hangosbemondóban közölték, itt az utolsó lehetőség a felszállásra. Szó nélkül hagytam ott, szinte futva szeltem át a távolságot, és szálltam fel a Brighton felé tartó vonatra.

21. fejezet

- Hallgass a szívedre.
- És ha az is össze van zavarodva?
- Nem lehet.- elnevette magát majd nagyot kanalazott a vaníliás fagyiból. Ujjaim között forgattam a kanalat és csak néztem ki a fejemből, a helyes döntésen gondolkodva.- Figyelj, ha nem tudsz választani, ne válaszd egyikőjüket se.- a barátnőmre emeltem tekintetemet.
- Brook.. Ők nem játékszerek.
- De most érted.. Azt mondtad nem akarod elveszíteni egyikőjüket sem. Hát ne tedd.
- Ugye tudod, hogy a "legyünk csak barátok" szöveg lenne a legrosszabb döntés?
- Neked.- szemeimet forgattam. Hátradőltem az ágyon és behunytam szemeimet, elgondolkodtam egy pillanatra. Tristan azért szeret, aki vagyok, sosem játszott velem. Louis pedig.. Louis érzései homályosak számomra.. Dehogy. Majdhogynem sötétek előttem.- Bárhogy döntesz én melletted állok.- Brook egész életemben támogatott, még akkor is mellettem állt mikor tudta, hogy rossz döntést fogok hozni, de szerinte az ember csak a saját hibáiból tanulhat igazán, és nem akart közbeszólni az életembe, vagy ahogy ő fogalmazna, nem akarta azt helyettem élni. Mindig meg volt a véleményem mindenről, mégis kikértem az övét, mert igenis számított az ő szava, ahogy még most is számít, de mivel tudja, hogy ez komoly dolog, nem akar se befolyásolni, se beleszólni, csupán érezteti, hogy mellettem van. Én pedig ennél többet nem is kérek tőle a jelen pillanatban.. Csak, hogy valaki ne azt hajtogassa mennyire rosszul döntöttem.. Vagy cserben hagyjon, pont ahogy Niall tette. Amióta nála voltam nem is beszéltünk, ahogy ő sem, úgy én sem kerestem, pedig szívem szerint megtettem volna, de úgy éreztem nem én vagyok az, akinek keresnie kell a másikat.- Ne vágj már ilyen fejet.. Mint aki haldoklik.- elnevettem magam arckifejezésén majd felültem.- Inkább menjünk el inni, az kell most neked.- egyből rábólintottam az ötletre, mert amire most szükségem van az az, hogy leigyam magam annyira, amennyire csak lehet.- Ki vagy te, és hol van az igazi Lan?
- Még mindig én vagyok, csak egy kicsit megváltoztam.- elnevettük magunkat, ő pedig hátradöntött, majd rám mászott és csikizni kezdett. Gyakran csinálta ezt, általában amikor nagyon magam alatt voltam, akkor ért a támadás, de mindig feldobta vele a kedvemet, és ez most sem volt másképp. Nem sokáig készülődtünk, mire végre leszállt rólam, elvégre csak inni mentünk.. Megcéloztuk az első útba eső clubbot és azonnal el is foglaltuk a bárszékeket.
Az esténk nagyjából annyiból állt, hogy ittunk, táncoltunk, ittunk, megint csak ittunk, táncoltunk és visszatértünk a poharakhoz. Jól akartuk magunkat érezni, és így is tettük, a határainkat jóval magunk mögött hagyva, de jól szórakoztunk. Az ember hajlandó elfelejteni hol kéne megállnia amikor az érzései nem tiszták, amikor a fejében a káosz már kezelhetetlen. Néhány óra kiesett az emlékeimből, mikor újra úgymond magamnál voltam már kint ültünk a földön, a barátnőm pedig valakivel beszélt telefonon. Volt egy olyan érzésem, hogy a fuvarunkat intézi, de nem tudtam ki lesz az aki haza fog vinni minket. Elnézve őt, sokkal jobban kiütötte magát, mint én.
- Ne legyél rám mérges.- fejét vállamra hajtotta.
- Miért lennék rád m..?- elhallgattam, ugyanis egy ismerős kocsi parkolt le tőlünk néhány méterre. Persze egyből felismertem, ahogy mindig..- Brook?
- Sajnálom.- hangja halk volt, végül arcát hajamba fúrta és átkarolt. Amikor elénk ért nem szólalt meg, ahogy nem is kérdezett semmit sem. Segítettem neki beültetni hátra a barátnőmet, majd beszálltam mellé az első ülésre, mindezt egész idő alatt lehajtott fejjel, kerülve tekintetét. Miután kitettük Brookot és meggyőződtünk róla, hogy reggelig fel sem fog kelni, a házam volt a következő állomás. Vagy percekig ülhettünk szótlanul a kocsiban, mikor felé fordultam. Mély levegőt vettem és összeszedtem magam.
- Ne haragudj.- rám emelte tekintetét, amitől csak jobban összezavarodtam.- Öhm.. Brook..- kis szünetet tartottam, ugyanis képtelen voltam értelmes mondatokat összerakni.- Nem tudtam, hogy téged fog felhívni, ne haragudj, én nem akartalak éjjel zaklatni.. Fuvar kellett, ő pedig hívott valakit, azt hittem a tesóját fogja, de nem így történt és most szörnyen érzem magam.. Tényleg sajnálom, mert tudom, hogy millió dolgod van napközbe, és örülsz ha éjjel pihenni tudsz, és ez hiányzott neked most a legkevésbé, és n..
- Hé.- félbeszakította a hadarásomat. Nagy szemekkel néztem rá, arcán mosoly jelent meg, majd kiszállt mellőlem. Felsegített a szobámba, bár az alkohol hatása már szépen lassan kezdett alábbhagyni. Elküldött zuhanyozni, mikor visszamentem még ott ült az ágyamon, pedig arra számítottam, hogy nem fog megvárni.
- Tényleg sajnálom.- hangom ezúttal halk volt, lehajtott fejjel álltam előtte.
- Hogy érzed magad?
- Nem jól.- felkelt majd elém lépett. Szemei vonzották tekintetemet, kezemet arcára tettem, de nem szakítottam meg a szemkontaktust. Néhány pillanaton belül könnyek homályosították látásomat, majd egymással versenyt futva gördültek végig arcomon a sós cseppek.
- Minden rendben lesz.- közel húzott magához és karjait körém fonta. Hiányzott az ölelése, az illata, mindene.. Mégsem engedhettem meg magamnak mindezt, eltávolodtam tőle és könnyes szemekkel néztem fel rá.
- Nem, nem lesz..- hangom elcsuklott.- Nem.. Nem kellene itt lenned, még a körülmények ellenére sem.. Neked van barátnőd.. Van életed, Louis!- kissé felemeltem hangom, de magam sem tudtam miért.- Van családod! Miért.. Miért nem éled? Miért egy szánalomra méltó lányra pazarlod az idődet? Az álmodat éled! Ne cseszd el.- összetörtem. Fájt minden kimondott szó, hiszen én ezeket sosem fogom igazán megtapasztalni.. Neki azonban értékelnie kéne ezt és nem elvesztegetni az idejét.- Már rég túl lennék rajtad, ha nem tűnnél fel mindig az életembe!- elhallgattam. Többet mondtam a kelleténél.. Számomra kínos csend következett, nem tudtam mit mondani, de ahogy elnéztem arcát, ő sem igazán jutott szavakhoz. Mi a tanulság? Hogy részegen ne beszélj a volt pasiddal, mert megbánod. Én is megbántam, hogy kimondtam ezeket a szavakat.- Most inkább menj el.- hátat fordítottam neki, behunytam szemem és hallgattam ahogy szépen csendben távozik a szobámból, majd a házból.

20. fejezet

- Mit keresel itt?- épp, hogy kinyílt az ajtó a kérdés már is kibukott belőlem. Nem akartam egy látogatót sem, főleg őt nem. Hiszen.. Minden az ő hibája volt. Oké.. Talán nem minden, de a nagy része, miatta történt. Ő hívott át, és itatott le, szóval mondhatni 50%-ban ő tehet a történtekről, a másik fele pedig nyilvánvalóan az enyém, ugyanis én maradtam ott, amikor simán mondhattam volna neki nemet is. De mégsem tettem.. És most itt tartok, Tristan nélkül vagyok bezárkózva nemcsak a külvilágtól, hanem a barátaimtól és az életemtől is. Ha viszont azt nézzük, Niall mondta el Trisnek, szóval.. Nem, nem az ő hibája, ahogy valószínűleg Louis sem lehet a bűnös. Ez mind miattam van, elég idős vagyok már, hogy eldöntsem mit akarok, és hogy egyáltalán döntsek a saját életemről.. Én így akartam, de hogy miért, arra a mai napig nem jöttem rá. Volt valami a tekintetében aznap este, ami miatt nem tudtam neki nemet mondani. Valami mindig lesz a tekintetében ami erre fog késztetni.. Talán igazuk van azoknak, akik azt mondták, nem vagyok túl rajta, de lehet, hogy ők tévednek. Fogalmam sincs mit érzek, a fejemben teljes a káosz és képtelen vagyok kiigazodni saját magamon. Louis vagy Tristan.. Tristan vagy Louis.. És itt a harmadik lehetőség Lana.. Nem játszhatok egyikük érzéseivel sem és az igazság az, hogy nem is akarok, hiszen mind a ketten fontos szerepet töltenek be az életembe. Nem akarom elveszíteni egyikőjüket sem, de félek, hogy közel állok ehhez. Érzem, hogy valaki a legvégén meg fog sérülni.- Nem kéne itt lenned.- már a szobámban ültünk egymás mellett, szótlanul. Tényleg nem akartam vele beszélni, ahogy senkivel sem, csak egyedül akartam lenni és mindent átgondolni, normálisan.. Zavaró és befolyásoló tényezők nélkül. Márpedig Louis eléggé befolyásoló tényező jelenleg. Tanácstalan voltam.. A szálak a lehető legrosszabbul gabalyodtak össze, én pedig nem láttam a végét, ahogy a kiutat sem.- El kell menned.
- Nem hagylak így magadra.
- Ne nehezítsd meg ennél is jobban..
- Csak engedd, hogy segítsek.
- Eleanor már vár, menj.
- Manchesterbe van..
- Louis kérlek.- ezúttal hangom már nem kérlelően csengett, sokkal inkább voltam határozott. Felkeltem, ezzel is jelezve, hogy tényleg mennie kell, nem folytathatjuk ezt a beszélgetést, vagy akármit.. Sóhajtva kelt fel, de mielőtt elhagyta volna szobámat szorosan ölelt magához. Néhány pillanat múlva egyedül maradtam a házban, ezáltal gondolataim ismét visszatértek. Az ágyamra feküdtem, mély levegőt vettem, behunytam szemeimet és csupán elmerültem emlékeimben, válaszok után kutakodva.
Az égbolt Londonhoz hűen felhős volt és komor, bár engem nem zavart, szerettem ezt az időjárást. Talán azért, mert egész életemben itt éltem, ezáltal hozzá is szoktam. És mert, én nem voltam soha az a 'napsugár' személyiség, sokkal inkább a ború volt jellemző rám az elmúlt évek alatt, de volt saját napsütésem, méghozzá egy kék szemű, csodálatos fiú személyében. Louis mindig tudta mit mondjon, illetve tegyen ha magam alatt voltam. Lágy szellő simogatta bőrömet, karjait mégis szorosabban fonta körém. Szerettem vele kint ülni, egymás karjai közt. Olyan átlagos volt. Semmi kiabálás, semmi vaku.. Csak magunk voltunk.
- Tudod.. Örülök, hogy megismertelek.
- Igen? Miért?
- Mert hozzád hasonló lánnyal még nem találkoztam.- elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta.- Melletted minden normális.. Minden perc, amit veled töltök kincs.
- Túlzol Lou..
- Nem..- talán tényleg eltúlozta a dolgokat, mégis szavai szívemig hatoltak, teljesen meghatott velük. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem voltam még annál boldogabb, és ezt a boldogságot semmi és senki sem veheti el tőlem.
Az emlékemnek vége szakadt, pedig még nem kellett volna.. Azonban pillanatokon belül követte egy másik, de bár ne tette volna.. Bárcsak folytatódhatott volna az előző, és újraélhettem volna, azokat a boldog perceket karjai közt..
A mosdókagylón támasztotta magát kezeivel és lehajtotta fejét. Lassan lépkedtem oda hozzá és kezemet vállára tettem amitől felém kapta tekintetét.- Minden rendben?- szinte suttogtam a szavakat. Alig észrevehetően rázta meg fejét, majd úgy helyezkedett, hogy szembe kerüljön velem. Kezével végigsimított arcomon és nagy sóhaj hagyta el telt ajkait. Arcáról fájdalom tükröződött vissza és szemei a szokottnál is jobban csillogtak. Ajkai elnyíltak egymástól, de nem hagytak el szavakat. Közelebb léptem hozzá és megöleltem. Arcát hajamba fúrta majd gyengéden tolt el magától, kezeit karomra tette és mélyen véste tekintetét enyémbe.
- Nem tudok neked tovább hazudni. Sajnálom.- nem válaszoltam. Vártam a folytatást. Nem igazán tudtam mi történik körülöttem, vagyis volt egy sejtésem, de csak remélni tudtam, hogy a gyanúm nem fog beigazolódni.- Lana, te egy gyönyörű, aranyos lány vagy..
- Ne folytasd.- félbeszakítottam mielőtt befejezte volna mondatát. Pont ettől tartottam. Mindig így kezdődik. Mondok rólad néhány szép dolgot aztán mire észbe kapsz már vége van mindennek.
- Hallgass végig, kérlek.- fülem mögé tűrt egy kósza tincset.- Nem tudom ezt tovább tenni veled. Hazudni. Nem ezt érdemled.. Hatalmas szíved van és a bizalmadba engedtél amit én kihasználtam.- ajkaim szétnyíltak, de mielőtt bármit is mondhattam volna megelőzött.- Csak kihasználtalak, Lana. Eszköz voltál, hogy féltékennyé tegyek valakit. Hidd el, szörnyen érzem magam.- leráztam magamról kezeit és hátráltam egy lépést. Hallottam amit mondott, el is jutott a tudatomig, csupán nem tudtam elhinni. Megalázva és átverve éreztem magam, egy buta kislánynak akit az orránál fogva vezettek egész idő alatt. Szemeimet ellepték a sós cseppek és látásom elhomályosult. Mielőtt újból megszólalhatott volna elrohantam.
Szívem összeszorult mikor az emlékképeket újra gondolataim váltották fel. Aznap megfogadtam magamnak, hogy Louis Tomlinson az életem hátralevő részében nem fog létezni, hogy soha többet nem sétálok bele ugyan abba a csapdába, most mégis itt állok előtte néhány lépésnyire. Aznap este a szívem millió apró szilánkra tört, amit az eső mosott el, jó messzire.. Mikor szemeim újra csukva voltak, és arcomat már nem áztatták a könnyek, egy újabb emlékkép kúszott be elmémbe, ezúttal azonban egy szőke hajú fiú szereplésével.
A nagy termetű szőrmók nyálas puszit hagyott arcomon óriás nyelvével, ezzel is jelezve, tetszik neki a fürdetés. Mondhatni mi is éppen annyira voltunk habosak és vizesek, mint Tris szüleinek édes kutyája, Bruce. Mire végre besamponoztuk az egész bundáját, vagy tízszer tisztelt meg minket azzal, hogy megrázta magát. Slaggal öblítettük le, amiből hatalmas vízi csata lett, de nem bántam, hisz egész idő alatt boldog mosoly ült arcomon.
A képek tovább pörögtek, kihagyva azt a részt mikor egymást kergettük és fröcsköltük, majd feküdtünk a fűben, hogy vizes ruháink megszáradjanak.. És az ez utáni történtek.. Mikor kéz a kézben sétálgattunk Manchester utcáin. Helyette jöttek a még élesen megmaradt képek, ahelyett, hogy újra átélném azt a napot. Most már tudom.. Lehetett száz boldog pillanatom Louis mellett, de azon a napon.. Mikor Tris és én Manchesterbe mentünk a családjához.. Akkor voltam a legboldogabb egész életemben..
- Azt hittem tudod mit akarsz.
- Gondolom beszéltél Niallel.
- Nem értelek..
- Én is elmondtam volna.
- Ohh, köszi.. Igazán rendes vagy.
- Nem történt semmi. Miért nem lehet ezt elhinni?
- Mert együtt voltatok!
- Az a múlt.. Tristan.
- Figyelj Lan..- hangja újra meglágyult, és mivel felkeltem ő is. Kezeimet övéi közé fogta, nyugodtnak tűnt mégis szemei fájdalomról árulkodtak.- Elhittem amikor azt mondtad szeretsz.. Elhiszem. De, őt is szereted.
- Tris..
- Ne, ne mondj semmit.. Látom ahogy ránézel.. Ahogy egymásra néztek. Lehet, hogy nem szeretett, de mostanra már biztos megváltozott.
- Kérlek..
- Sajnálom.
- Szóval ennyi?
- Bárcsak ne így lenne, de nem tudod mit érzel.- kérlelően néztem rá. Szemeim könnyekkel teltek meg alig pár másodperc alatt. Nagyon is komolynak tűnt, nem úgy, mint ha valaki viccelt volna. Behunytam szemeimet mikor lágy csókot lehelt homlokomra, majd végignézhettem ahogy kisétál a szobámból, és valószínűleg az életemből is. A fájdalom méregként folyt végig ereimben, szívem összeszorult és a levegő is túl nehéznek bizonyult.
Hiába minden.. A dolgok odabent, csak rosszabbra fordultak és minden kilátástalanabbá vált.

19. fejezet

Fejem mellkasán pihent, ujjaival apró formákat rajzolt karomra, amibe beleborzongtam, pedig épp, hogy bőrömhöz ért. Tökéletes pillanat volt, aminek nem akartam véget vetni, mégis volt egy olyan érzésem, már nem tarthat sokáig. Valaki meg fogja szakítani ezt a pillanatot, méghozzá ő lesz az. Nem akartam elengedni olyan messzire.. Ennyi ideig nélküle lenni, szinte elképzelhetetlen volt számomra. A nap lassan kúszott be az ablakon és a reggeli lágy szellő lengette a fehér függönyt. Mélyen szívtam be a friss levegőt, ami keveredett Louis illatával. Az érzés, ami bennem kavargott majdhogynem leírhatatlan. Lassan kászálódott ki mellőlem, miután egy puszit nyomott hajamba. Néhány pillanat múlva eltűnt a fürdőbe én pedig egyedül maradtam, ahogy pár óra múlva is egyedül fogok maradni. Fejem alá húztam párnáját és beszívtam illatát, ami csak jobban bódulatba ejtett. Sóhajtva másztam ki az ágyból és öltöztem fel. Ujjaink összefonódtak miközben sétáltunk lefelé a lépcsőn. Ritka pillanatok egyike, de a házban csend uralkodott. Mi sem igazán szóltunk egymáshoz, már annyiszor estünk túl ezen, még sem lehetett hozzászokni az érzéshez.
A következő maximum egy óra kiesett nálam.. Csupán darabkák voltak meg a teljes képből.. Mint amikor szótlanul nézem, ahogy bepakolja dolgait a kocsiba.. Kezem övé alatt pihen, a váltón. Ezután csak az van meg amikor már a reptéren állunk..
- Vigyázz magadra.- karjaim nyaka köré fonódtak, szorosan tartott derekamnál fogva. Arcunkat csupán centiméterek választották el egymástól.
- Te pedig ne hagyd, hogy Brook hülyeségekbe rángasson.. Csak ha nagy hülyeségről van szó.- elnevettem magam közben fejemet ráztam. Ajkát lágyan nyomta enyémre, amitől a pillangók kiszabadultak gyomromban.- Csak mosolyogj.- homlokát enyémnek döntötte, kék szemei ezúttal is rabul ejtettek.- Szeretlek.
- Én is szeretlek Lou.- egy puszit nyomtam arcára és..
Emlékeimből az ajtó csukódása hozott vissza a jelenbe, pedig szerettem volna elveszni bennük.. Szerettem volna rájönni, vajon hogy nem vettem észre az igazságot, hiszen annyi időt töltöttünk együtt, és még is.. Most itt vagyok. És a múlton rágódok, ahelyett, hogy a jelenben élnék. Tristan ült le mellém néhány pillanat múlva, arcomról eltűnt mosolyom, mikor szemeibe néztem. Nem olyan volt, mint szokott.. Sejtettem mi van a háttérben, még is reménykedtem benne, hogy nem arról lesz szó.
- Azt hittem tudod mit akarsz.
- Gondolom beszéltél Niallel.
- Nem értelek..
- Én is elmondtam volna.
- Ohh, köszi.. Igazán rendes vagy.
- Nem történt semmi. Miért nem lehet ezt elhinni?
- Mert együtt voltatok!
- Az a múlt.. Tristan.
- Figyelj Lan..- hangja újra meglágyult, és mivel felkeltem ő is. Kezeimet övéi közé fogta, nyugodtnak tűnt mégis szemei fájdalomról árulkodtak.- Elhittem amikor azt mondtad szeretsz.. Elhiszem. De, őt is szereted.
- Tris..
- Ne, ne mondj semmit.. Látom ahogy ránézel.. Ahogy egymásra néztek. Lehet, hogy nem szeretett, de mostanra már biztos megváltozott.
- Kérlek..
- Sajnálom.
- Szóval ennyi?
- Bárcsak ne így lenne, de nem tudod mit érzel.- kérlelően néztem rá. Szemeim könnyekkel teltek meg alig pár másodperc alatt. Nagyon is komolynak tűnt, nem úgy, mint ha valaki viccelt volna. Behunytam szemeimet mikor lágy csókot lehelt homlokomra, majd végignézhettem ahogy kisétál a szobámból, és valószínűleg az életemből is. A fájdalom méregként folyt végig ereimben, szívem összeszorult és a levegő is túl nehéznek bizonyult. Az ágyra huppantam és csak magam elé meredtem miközben forró könnyeim egymás után gördültek végig arcomon. Nem sokáig ülhettem ott, ugyanis egy idő után valami megváltozott bennem és a fájdalmat felváltotta a düh. Dühös voltam a barátomra, amiért beleavatkozott az életembe, ezzel mindent elrontott. És dühös voltam rá, mert azt hitte én képes lennék hazudni annak a személynek, akit szeretek. Igaza volt Tristannek, tényleg nem tudtam mit érzek pontosan, de egy valamiben biztos voltam. Niall hibát követett el. Letöröltem könnyeimet és az ír manóhoz vettem az irányt, elszántnak éreztem magam.. Szerencsére ő nyitott ajtót, arca meglepettséget tükrözött.
- Bejössz?
- Nem Niall, nem megyek be.
- Minden oké?- összevonta szemöldökét, én pedig nem tudtam elhinni, hogy fogalma sincs a dolgokról.
- Még kérdezed?
- Oké.. Szerintem gyere be.- karomnál fogva húzott be a házba, majd fel a szobájába. Épp, hogy becsukta az ajtót a szavak már jöttek is ki számon.
- Hogy tehetted ezt velem? Azt hittem a barátom vagy, de nyilván tévedtem!
- Miről beszélsz?
- Nem bírtad ki, igaz?- felnevettem.- Tristan ma szakított velem, mert te hazugsággal tömted a fejét!
- Lana..
- Nem érdekel, érted? Tönkre tettél mindent, méghozzá olyan dologgal, ami nem is volt igaz!
- Te nem mondtad el neki.
- El akartam!
- Mikor? Jövő évben?
- Fejezd be Niall, mert legszívesebben most megütnélek.. Nem volt jogod beleavatkozni!
- Tristan a barátom.
- Én is a barátod vagyok! Ahogy Louis is az, mégis képtelen vagy hinni nekünk.
- Ez volt a legjobb.. Te is be fogod látni.
- Ez nem fair.. Esélyt sem adtál, hogy én mondjam el neki..
- Sajnálom, hogy így érzel.
- Tényleg azt hittem, hogy a barátom vagy.
- Lana, kérlek ne csináld ezt.- szó nélkül mentem ki a szobájából és mivel ismertem a házat, könnyedén kitaláltam pillanatok alatt. A sós cseppek ismét ellepték szemeimet a nyílt utcán, de nem tudtam ezzel foglalkozni, sokkal jobban lekötöttek érzéseim és az elmúlt néhány óra eseményei.

18. fejezet

Sziasztok Drágák!

Új blogba kezdtem, ha érdekel valakit itt olvashatja.:)

Szép napot. Puszi. xx

Louis áthívott hozzájuk, de mint utólag kiderült csak ő volt otthon, a srácok csak másnap mennek majd vissza. Tudtommal még mindig nem oldotta meg problémáját barátnőjével, emiatt pedig kissé megviseltnek látszott, így nem akartam otthagyni.. Maradtam vele. Brook még mindig spanyolba van, Tristan pedig megkapta az éjszakai műszakot, így a közös tervünknek megint csak lőttek. Igazából ezek is egy-egy okok arra, hogy ott maradtam, mert így legalább nem ülök otthon egyedül a tv képernyője előtt, és nem unom magam halálra. Nem terveztem, hogy sokáig ott leszek, de olyan jól elbeszélgettünk egymással. Kicsit nosztalgiáztunk, ami miatt kettős érzések kavarogtak bennem. Egyrészt boldogsággal töltöttek el az emlékek, mert tényleg jó volt visszagondolni a sok szép pillanatra, másrészt fájtak, mert már tudom, hogy nem voltak igaziak az érzései, ellenben az enyémekkel. De.. A lényeg az, hogy kellemes volt vele lenni anélkül, hogy egyikünk a másikat vigasztalná valami miatt, vagy hogy veszekedünk egymással. Nos, igen.. A beszélgetésből ezáltal ivás lett. Szépen lassan előkerültek az üvegek, tartalmuk pedig az idő múlásával viszonylag gyorsan fogytak. Hiába, ha az emberbe túl sok tüske van sokszor csak ezt látja megoldásnak, még akkor is, ha tudja, hogy ez semmit sem old meg, viszont ha már csupán néhány óráig is, de megszünteti a fájdalmat és elfelejteti vele ezeket a gondolatokat, már megérte. Tudom, hülyén hangzik és talán naivan, de szeretném helyrehozni vele a dolgokat, és szeretném ha a barátom lenne.. Normálisan.. Nem pedig úgy, hogy egyik percben veszekedünk, a másikban pedig próbáljuk felkaparni egymást a padlóról a legrosszabb pillanatokban. Tudom, hogy a  kapcsolatunk nem lehet olyan, mint mondjuk Niallel, de nem veszett el semmi sem. Mindent helyre lehet hozni, csupán tenni kell érte..
- Mi van Eleanorral?
- Azóta nem beszéltünk.
- Majd fogtok.- kortyoltam egyet az italból, ami égette torkomat, de mégis többet és többet akartam belőle. Azt hiszem ez az átka egy olyan lánynak, mint amilyen én vagyok, aki nem igazán szokott inni. Mindig próbáltam megfelelni szüleimnek, ezáltal amolyan jó kislányt játszottam előttünk, de ez nem tartott sokáig, ugyanis őket nem érdekelte, így én is feladtam ezt a próbálkozást, ahogy azt is, hogy megfeleljek nekik. Tudtam, hogy sosem fognak úgy szeretni, ahogy azt kellene egy szülőnek. Ezután következett a több évig tartó mélypontom.. Orvosok.. Gyógyszerek.. És mégiscsak Brooknak köszönhetem, hogy erős tudtam maradni.. Majd jött Louis és kirángatott ebből, újra azt éreztette velem, hogy élek. Újra boldog lehettem, de ez is csak néhány hónapig tartott, és jött az újabb mélypont. Most pedig itt vagyok.. Tristan kirángatott belőle és megint boldognak érezhetem magam.. Általa az életem nem csak szenvedésből áll.
- És Tris?- kissé elnevettem magam.
- Furcsa, hogy ezeket pont egymással beszéljük meg.
- Az nem kifejezés.- felnéztem rá, de mind a ketten csak vigyorogtunk. A kanapén ültünk, vagyis csak ő ült, én feküdtem.. Fejemet mellkasán támasztottam, lábaim pedig a karfán pihentek.
- A történtek után azt sem gondoltam volna, hogy valaha szóba állok veled.. Most meg nézd meg..
- Ne is mond.- az este hátralevő részében hanyagoltuk ezt a témát és áttértünk a vidámabbakra. Hiányzott már az, hogy így jöjjünk össze és így töltsük el az időt, mint a normális barátok. Bár Brook nem örül neki, de én szeretek vele lenni..
- Hé Louis, mi..- Niall hangjára keltem. A fejem szörnyen fájt, de a kis szőke barátom arckifejezése sokkal jobban megérintett. Felültem és körbenéztem.. Louis szobájában voltam.. Mellette.. A pólójában. Időközben ő is felkelt, de ahogy elnéztem velem együtt kereste a szavakat.- Nem akarok zavarni.- hangja keserűen csengett, amitől csak rosszabbul éreztem magam. Behunytam szemem és sóhajtottam, de mielőtt válaszolhattam volna sietve távozott a szobából.
- Niall várj!- utánakiabáltam, de hiába.- Francba..- kimásztam az ágyból, gyorsan felöltöztem, mielőtt azonban kimehettem volna, Louis karomnál fogva húzott vissza.
- Beszéljek vele én?- a fejemet ráztam.
- Megoldom.- rámosolyogtam és kisiettem. A barátom nem volt a szobájában, így lementem. A konyhában találtam rá, a többiekkel együtt. Köszöntem nekik, arcukon egy pillanatra zavarodottság futott át, de ezt hamar felváltotta a kedves mosoly, végül egy emberként köszöntek vissza.- Beszélhetek veled?- Niall mellé léptem, aki szó szerint levegőnek nézett. Égnek emeltem tekintetemet, majd álla alá nyúlva magam felé fordítottam övét.- Beszélnünk kell.- pontosítottam, határozottan. Mélyen néztem ragyogó kék szemeibe, de ő továbbra is makacskodott.
- Nem akarok veled beszélni.
- Niall.
- Félreismertelek Lan..
- Mi?- nem úgy terveztem ezt a beszélgetést, hogy nézőközönségünk is lesz, de nem hagyott más megoldást, sőt.. Ő alakította így a helyzetet, szóval nem volt mit tenni.
- Jól hallottad.- fájtak szavai, de ugyanakkor idegesített az, ahogy viselkedett velem.
- Azt sem tudod mi történt.- kissé felemeltem hangomat.
- Légyszi.. Kímélj meg a részletektől.
. Niall!- végre felém fordult önszántából is.- Miért nem tudod megérteni, hogy nem történt semmi sem?
- Láttam amit láttam.
- De hiszen nem láthattál semmit sem.- felnevettem, de nem örömömben.
- Aha.. Ezt mond Trisnek.
- Azt hittem a barátom vagy. De tudod mit? Higgy amit akarsz, mert az biztos, hogy ha a barátom lennél most nem lenne ez az egész.- olyan gyorsan tűntem el  onnan, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyszerre voltam mérges a szőke hajú barátomra, és egyszerre éreztem fájdalmat, amiért képtelen volt hinni nekem. Nem értettem miért viselkedett így velem, amikor tényleg nem történt semmi sem. Louisval sokat ittunk, és nem akarta, hogy úgy menjek haza, ezért ott aludtam nála, ennyi. Azért az ő szobájában, mert pontosan ezt akartuk elkerülni, hogy a srácok félreértsék.. De Niallnek mégis sikerült.

17. fejezet

- Oké várj..- nevettem.- Tris ne!- hiába próbáltam megállítani, össze kente arcomat a tésztával. Nevetve tértem ki a következő adag elől és fogtam le kezeit.- Fejezd be.- próbáltam komoly lenni, de nem igazán jött össze. Lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam szájára, majd vigyorogva folytattam azt, amit eddig. Persze, amint volt alkalmam én is rendesen összekentem. Eltartott egy ideig, de végül sikeresen kész lettünk a palacsinta sütéssel. Nehéz úgy, ha valamelyikünk mindig összekeni a másikat, amint alkalom adódik. Vele minden olyan egyszerű és könnyű. Nem kell aggódnom, hogy mit gondolnak rólam az emberek.. Nem kell megfelelnem senkinek, ő úgy fogad el, ahogy vagyok, nem kell mások elvárása szerint élnem.. Nem kell azon aggódnom, hogy mit rontok el, mert a hibáimmal együtt is képes velem együtt lenni.. Önmagam lehetek mellette. És ezek által boldog vagyok.. Nincs ami elronthatná a kedvemet, mert Tristan velem van, és szebbé teszi a napjaimat, még akkor is ha az elején pont ezt nem akartam.. Hogy legyen köztünk valami.. De minél jobban próbáltam ellökni magamtól, annál jobban kerültem hozzá közelebb.. Annál jobban szerettem meg. Tris teljesen az ellentétem. Ő mindenben a jót keresi, és látja is, míg én szinte csak a rosszat látom. Míg én szeretek a jól megszokott dolgoknál maradni, legyen szó bármiről, ő imád kipróbálni minden újdonságot. Úgy látszik mégis csak igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást.. Nálunk legalább is biztosan igaz. Hihetetlen személyisége van és hatalmas szíve, ráadásul általában mindig mindenkit saját maga elé helyez, szóval.. Miután feltakarítottuk a csatatérré vált konyhát és megettük a palacsintákat felmentünk a szobámba filmet nézni. Nem tudom mit néztünk, Tris választotta, de valami horror akart lenni, annyira rájöttem én is. Befészkeltem magam karjai közé, és mellkasán pihentettem fejemet. Úgy a film közepénél tarthattunk, amikor feltűnt, hogy szegény bealudt. Tudtam, hogy sokáig dolgozott tegnap, és reggel is be kellett mennie, ezért mondtam is neki, hogy inkább menjen haza pihenni, de ő mégis eljött hozzám, hogy együtt töltsük a délutánt. Halkan másztam ki karjai közül és kapcsoltam ki a filmet, nem akartam felkelteni, végre pihent egy kicsit. Mivel én még nem voltam fáradt a telefonomon függtem, és Brookkal beszélgettem. A sötétségben csupán a készülék fénye látszódott, és Tristan halk szuszogása hallatszott. A barátnőm hamar lelépett, össze kellett pakolnia, holnap indulnak spanyolba. Sokat járnak oda, mert a rokonai ott laknak, így volt, hogy én is mentem velük. Igazából a nyári szüneteim legnagyobb részét ott töltöttem. Ott legalább mindig kedvesek hozzám, ha már itthon nem is. Apró sóhaj hagyta el számat erre gondolva, majd kimásztam az ágyból és elmentem lezuhanyozni, de a lenti fürdőt választottam, mert tényleg nem akartam felkelteni. Épp, hogy beértem a szobámba a telefonom villogni és rezegni kezdett az íróasztalomon. Odasiettem és rögtön fel is vettem, de senki sem szólt bele. Pár pillanattal ezelőtt azonban Louis képe villogott a kijelzőn. Kimentem és becsuktam az ajtót, majd leültem a lépcső tetejére.- Louis?- még mindig nem szólt bele, de hallottam, ahogy vette a levegőt a vonal másik végén.- Minden oké?- kezdett megrémíteni kissé.
- Nem. Semmi sem oké..
- Louis.. Mi történt?
- Ki tudsz jönni?
- Hol vagy?
- Előtted.- sóhajtottam majd megszakítottam a vonalat. Nem tudtam mi lehet vele, de aggódtam miatta, furcsa volt a hangja és a viselkedése is egyaránt. Igazat mondott.. Amint kiléptem az ajtón megpillantottam a lépcsőn ülve. Bizonytalanul léptem hozzá és ültem le mellé.
- Mi történt?- mikor rám nézett szemei fájdalommal telve csillogtak.- Lou.
- Sajnálom.. Nem tudom miért hozzád jöttem ezzel.. Egy idióta vagyok.- felkelt mellőlem, de nem hagytam elmenni, kezénél fogva húztam vissza magam mellé.
- Bármit elmondhatsz.
- Szakított velem.. El szakított velem.- meglepődtem, nem erre számítottam.
- Én azt hittem megbeszéltétek.
- Úgy is volt, de.. Azt mondta jobb lesz így.. Nem akar fájdalmat okozni.
- Sajnálom.. Tényleg.
- Azt mondta sosem tettek érte még ilyet.
- Lou..
- Az én hibám.
- Nem..
- Miért, akkor kié, Lan?- felpattant, ezért én is felkeltem. Karjaira tettem kezeimet, ezzel azt is megakadályoztam, hogy elmenjen.
- Nem a te hibád, hallod?- mélyen néztem szemeibe.- Te mindent megtettél érte. Ezért lennél hibás?
- Lan, ez nem ilyen e..
- Mi ebben a bonyolult? Szereted.. Mindent megtettél érte.. Csakis miatta. És ezt már ő is tudja. Adj neki időt. Erre ő is rá fog jönni.- nem válaszolt, helyette megölelt, közben arcát hajamba fúrta. Hátát simogattam nyugtatásképpen. Sajnáltam Louist, jobban, mint azt bárki gondolná. Látszik rajta, hogy szereti Eleanort és most szenved. Pár hónappal ezelőtt most nem így cselekedtem volna, valószínűleg örültem volna a fájdalmának, de ez most nincs így. Most tényleg sajnáltam és próbáltam segíteni neki, mert szörnyen nézett ki. Látni szemeiben a fájdalmat és a gyötrődést, ami szívszorító, annak ellenére, amit velem tett. Sosem hittem volna, hogy én leszek az, aki vigasztalni fogja egy ilyen eset után.. Hogy én leszek az, aki a támaszt nyújtja neki és nem hagyja, hogy leigya magát.- Akarod, hogy beszéljek vele?
- Már így is túl sokat tettél értem. Azok ellenére amiket t..
- A múlton már nem tudsz változtatni, de jó úton vagy a kijavításán.- elmosolyodtam, amitől neki is felfelé görbült szája.
- Hihetetlen vagy.
- Csak sok tapasztalatom van ilyen téren.- kissé elnevettem magam, majd végig simítottam karján.- Menj haza és aludd ki magad. Pia nélkül, oké?
- Oké.- mosolygott miután apró sóhaj hagyta el száját.
-Komolyan mondom.- védekezésképpen feltartotta kezeit, majd elindult, de pár lépés után megállt és visszafordult.
- Köszönöm.
- Te is mellettem voltál mindig.- miután elment én visszalépkedtem az emeletre és bebújtam Tristan mellé. Elgondolkodtam a dolgokon.. Leginkább az érdekelt, Louis miért pont hozzám jött, hiszen az ilyeneket a srácokkal simán megbeszélhetné, ő mégis nekem mondta el, és engem keresett fel. Mondjuk.. Azt megértem, hogy miért nem Niall volt az, akihez ment, mert ő ilyen téren még mindig úgy van, hogy nem kellett volna ezt tennie velem. Ne értsen félre senki, a barátságuk a régi, csak akkor nem, ha rólam van szó, ami miatt rosszul is érzem magam, mert sosem akartam, hogy miattam legyen közöttük feszültség. Sosem akartam a barátságuk útjába állni.

16. fejezet

Brookkal boldogan ültünk a kávézóban, ezúttal végleg gondtalanul.. Legalább is a sulival kapcsolatban. Végre leérettségiztünk, és elkezdődött a már megérdemelt szünetünk. Örültem, hogy vége van. Már úgy éreztem magam, mint egy zombi.. Louis a veszekedésünk óta nem keresett, aminek szintén örülök, hiszen nincs szükségem még egy vitára vagy szócsatára, és végre felfogta mi az, hogy hagyjon békén. Mondjuk ennek az oka lehet, hogy csak az, hogy Amerikába vannak.. Tristannel azonban tényleg jól alakul a kapcsolatunk, múltkor együtt mentünk Manchesterbe, hiszen ő ott lakott, nekem pedig ott van Kelly, aki egyébként egyre jobban van. Már sokkal kevesebbszer van rosszul, a szüleim azonban nem változtak semmit sem. Még mindig nem keresnek, ahogy az sem érdekli őket, hogy mi van velem, ami bevallom egyre rosszabbul esik, bár próbálom titkolni, elég nehéz ezzel így együtt élni.
- Hé.- a barátnőm hozzám vágta a reggelijét, majd elnevette magát.- Figyelsz te rám? Várj! Ne válaszolj.. Szeretném hinni, hogy igen.
- Bocsi.- nevettem.
- Csak nem a szőke hercegeden járt az agyad?
- Aha, oké.. Inkább menjünk.- vigyorogva keltem fel, ugyanis úgy volt, hogy megnézünk valami filmet, amiben Brook szerint "irtó dögös" a főszereplő. Belementem, mert tudom, hogy ha nem nézem meg vele, azt kell hallgatnom életem hátralevő részében, hogy hogy foszthattam meg ettől az élménytől és milyen ember vagyok. Épp, hogy beléptünk a nappaliba a barátnőm elhallgatott, pedig nagyon elmélyülten beszélt először a filmbeli pasiról, aztán hirtelen témát váltva az exének az új barátnőjéről. Hamarosan én is megtudtam miért volt ez a hirtelen hallgatás, csupán meg kellett fordulnom. Nem hittem szemeimnek..- Niall!- felkiáltottam és már siettem is felé. Szorosan zárt karjai közé és nevetett fel egyszerre. Szörnyen hiányzott már a kis szőke barátom, ugyanis már több, mint egy hónapja nem is láthattam. Persze beszéltünk telefonon és skype-on, de az nem ugyanaz. Sokszor hívott, olyankor többek között azt is tudni akarta hogy vagyok, de szerintem csak attól félt, hogy valami hülyeséget csináltam, pedig nem tettem. Amíg távol voltak egyszer sem kellett a hülye bogyókhoz nyúlnom, ami haladás, főleg, hogy már hetekkel ezelőtt kidobtam a szemétbe. És ez idő alatt egyszer sem éreztem kényszert, hogy felhívjam Louist, pedig előtte annyiszor bennem volt.. Niall olyan, mint ha a nagy tesóm lenne, aki mindig vigyáz rám. Mindig ott van nekem, ha szükségem van valakire, és segít ha baj van, akár éjjel kettőkor is.. Mint Brook.. Vagy jó két perces ölelés után elengedtük egymást. A barátnőm mosolyogva nézett ránk, majd ő is megkapta azt a bizonyos Horan ölelést, amit én annyira szeretek. Leültünk beszélgetni miután újra elengedtem a rég nem látott barátomat. Olyan jó volt hallgatni ahogy mesélte az elmúlt hónap eseményeit. Tényleg boldognak látszott, amitől én sem tudtam nem az lenni. Leírhatatlanul örülök a boldogságának, hiszen mindent megérdemel amit kap. Nála nagyobb szívű ember nincs a világon, ahogy hozzá hasonló sem. A csengő hangjára keltem fel és mentem ajtót nyitni, ezúttal is meglepetés fogadott. Egy nap kettő, már sok, főleg, hogy nagyon nem számítottam rá.
- Bejöhetek?
- Itt van Brook és Niall is..
- Csak egy percet kérek.
- Oké.- hangom halk volt. Kitártam előtte az ajtót, majd beljebb mentünk. Amikor beléptünk a nappaliba Brook arca megváltozott, ahogy én sem, úgy ő sem tudtam mi van most, de Niall sem igazán volt képbe ahogy elnéztem. Bocsánatot kértem és felmentünk a szobámba. Becsuktam magunk mögött az ajtót és nekidőlve vártam, hogy belekezdjen mondandójába. Reméltem megint veszekedni fogunk és szépen elrontja a napomat, a kedvemmel együtt.

Louis szemszöge

Tudtam, hogy beszélnem kell vele, megmagyarázni a múltkori kirohanásomat, még is féltem ettől a beszélgetéstől, de magam sem tudtam miért. Arcából ítélve nem számított rám, de ugyan ez elmondható a nappaliban ülő két személyről is. Brook azóta ilyen velem, amióta vége van Lanaval, amit meg is értek, hiszen mindig is óvta a barátnőjét, és ő volt az, aki még az elején közölte velem, hogy ne merjem megbántani, mert van így is elég baja, nem kell, hogy miattam is sírjon. Én azonban még is megtettem. Megbántottam és mindent leromboltam benne.. Nem akartam veszekedni vele, csupán megbeszélni a dolgokat és bocsánatot kérni, nem pedig újra megbántani. Sosem akartam, még is sikerült, csak mert hülye voltam. Miután felértünk szobájába nekidőlt az ajtónak és várta, hogy megszólaljak. Egy ideig csak néztem arcát, ragyogó szemeit, és rájöttem.. Lana megváltozott. Annak ellenére, hogy feltűntem nála, boldognak látszott, aminek örültem. Jó érzés volt így látni, de ugyanakkor még is valami furcsa érzés volt bennem, amit magam sem tudok hova tenni, vagy megmagyarázni.- Sajnálom.- meglepettnek tűnt, ami érthető volt számomra.- Nem akartam azokat a dolgokat a fejedhez vágni, ahogy fájdalmat okozni se.
- Nem csinálhatod vissza.
- Tudom, de helyre hozhatom.- ellökte magát az ajtótól és közelebb lépett hozzám. Felnézett rám, egyenesen szemeimbe véste barna tekintetét. Tudom mire várt, hogy elmondjam miért tettem, mi ütött belém.. Most jönnek majd ugyanazok a kérdések, amiket Niall is feltett már ezelőtt. És most jönnek majd azok a válaszok, amiket nem biztos, hogy újra ki akarok mondani, hiszen azóta sem oldottam meg a problémát.- Eleanorral aznap összevesztünk.. Miattad.- szemei kikerekedtek, ajkai kissé elváltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkán.- Azt hitte.. Azt hiszi még mindig van köztünk valami és nem volt igaz, amit mondtam neki.
- Én..
- Nem kell semmit sem mondanod, az én hibám.- arca ellágyult.
- Beszélj vele.
- Ez nem ilyen egyszerű..
- Louis. Nincs ebben semmi nehézség. Elmész hozzá, és leültök beszélgetni. Elmondod neki az igazat..- kis szünetet tartott.- Hogy miatta csináltál mindent.. Mert szereted.- nem tudtam mit mondani. Igaza volt, még is féltem, hogy El majd pont az igazságért fog elküldeni, pedig nekem tényleg szükségem van rá.. Szeretem. Pillanatokig csupán arcomat fürkészte, majd apró sóhaj hagyta el száját és megölelt. Meglepődtem cselekedetétől, de viszonoztam ölelését, amit már régen kaptam tőle.- Még ma, Lou.- mosolyogva nézett fel rám, én pedig hálám jeléül egy apró puszit nyomtam hajába.
- Köszönöm.- kinyitottam az ajtót, ezzel jelezve, hogy nem rabolom tovább idejét. Lementünk, majd az ajtóban még egyszer bocsánatot kértem és megköszöntem neki a dolgokat. Nem ilyen beszélgetésre számítottam, azt hittem megint ellenséges lesz velem, de nem így volt. Ugyan azt a lányt láttam benne, akit már régen nem. Ahogy a megfelelő házhoz értem félve bár, de bekopogtam. Nem rám számított, ez tisztán leolvasható volt arcáról, de azért mutatta, hogy menjek be. Hiába.. Ma mindenkit sikerül meglepnem, csupán a jelenlétemmel. Csendben ültünk egymás mellett, míg ő ujjait tördelte, és őt néztem. Csak jó pár perces hallgatás után szólaltam meg, tekintetét azonnal felém kapta, amint meghallotta hangomat. Próbáltam ugyan azokat mondani, amiket Lana tanácsolt. Többször levette rólam szemeit, de úgy tűnt nem azért, mert nem akarja hallani az igazságot.. Miután befejeztem több kérdést is feltett, amikre ezúttal őszintén válaszoltam, még ha nehéz is volt. Ha tényleg azt akarom, márpedig azt akarom, hogy működjön nem hazudhatok neki többet.

15. fejezet

Jól vagyok. Legalább is, amíg Tristannel vagyok, amint újból egyedül leszek az érzéseim eluralkodnak felettem. Szeretnék túllépni mindenen végleg, és boldogan élni, de van, aki mindig emlékeztet a múltamra.. A keserű, szörnyű múltamra, ami csak kísérteni tud. Semmi másra nem jó, csupán erre.. Legszívesebben kitörölném emlékeimből a rossz dolgokat és csak a jókat hagynám meg, még akkor is ha ezekből nincs is olyan sok. Behunytam szemem, majd lenyeltem a gyógyszert, ugyanis újra hozzá kellett nyúlnom. Összevesztem Louisval.. Nagyon csúnyán, és ezúttal ott bántottuk egymást, ahol csak tudtuk, nem olyan volt, mint az utóbbi időkben, ugyanis nem kíméltük egymást. Nem tudom hogy jutottunk el a veszekedésig, az a rész teljesen kiesett, csupán a kiabálás maradt meg bennem..
- Szánalmasan viselkedsz!
- Parancsolsz?
- Jól hallottad!
- Mi bajod van Louis?! Az agyadra ment a sok hazugság?! Talán van valami a bűntudatoddal, ami nem hagy aludni, vagy mi van?!- felnevetett és fejét rázta.
- Én legalább nem sajnáltatom magam!
- Miért én szerinted direkt vagyok ilyen?! Direkt csinálom?! Teljesen megőrültél?
- Négy hónap! Legalább ennyi telt el azóta!
- Szerettelek! És te átejtettél! Szóval bocsáss meg, hogy nem léptem át rajta egy nap alatt!
- Vagy talán csak a hírnévre vágytál!
- Te hülye vagy..
- Milyen érzés mással látni? Jó? Remélem fáj!
- Mi bajod van?! Mit csináltam amiért most ezeket a fejemhez vágod?! Egyáltalán megint minek vagy itt?!
- Inkább honnan lett ennyi erőd?! Egy hónapja még lelki roncs voltál!
- Ohh, köszönöm, hogy emlékeztetsz, engedd meg én is had tegyem.. Miattad voltam az!
A fiú a kezembe adott egy gőzölgő csészét, tele teával. Egy mosollyal köszöntem meg neki. Kiszakított emlékeimből, amiért szintúgy hálás voltam. Nos, igen.. A tegnapi nap is a legszívesebben kitörölt napok közé tartozik. Niall felhívott a veszekedésünk után úgy fél órával, érdekelte mi van velem. Szerinte csak túl sok volt neki minden ami történik vele, és rá fog majd jönni, mit is tett. Én viszont nem így gondolom, szerintem bonyolultabb a dolog ennél. Tris vállára hajtottam fejemet, ő pedig körém fonta karjait. Nem kellett neki semmit sem mondanom, már úgy jött ide, hogy tudta mi történt, amit én a kis ír barátomnak köszönhetek. Amikor úgy érzem végre képes vagyok kibírni a dolgokat.. Végre erősnek érzem magam. Jön Louis és mindent lerombol, szinte pillanatok alatt, akárcsak egy hurrikán. Annyira nem tudok rajta kiigazodni.. Néha ilyen, néha olyan, és akkor döntsd el, hogy az adott pillanatban vajon normális lesz, vagy bunkó..
- Nem! Te azért lettél ilyen, mert mindent magadra veszel! Képtelen vagy beletörődni a dolgokba, és ahelyett, hogy elfelejtenéd, rágódsz rajtuk!
- Mondja az, aki képtelen kibírni, hogy idejöjjön.. Hogy felkeressen!
- Oh, nem.. Nem fogsz engem elemezni!
- Elemezni?!
- Tudom, mire megy ki az, amit művelsz!
- Szuper, ugyanis nekem megint fogalmam sincs mi bajod van! Ha ennyire utálsz, miért jössz mindig vissza?!
- És te miért engedsz be?!
- Szóval az én hibám?! Nagyszerű! Még valamit esetleg?!
- Nőj fel Lana, és lépj át a múlton különben sosem fogod látni az élet szépségeit!
- Nem kell, hogy kioktass! Ahogy az sem kell, hogy ide gyere vagy felhívj! Hagyj békén Louis!
- Ezt akarod?!
- Ezt!- a kelleténél indulatosabban vágtam rá a választ.
- Jó!
- Jó!- széttártam karomat és kifújtam a levegőt. Szinte kiviharzott a szobámból és a házból is, hallottam ahogy becsapta az ajtót maga után majd elhajtott kocsijával. Szuper.. Ideges voltam. Nem szomorú, nem megsértett, és nem is olyan, akit a sírás kerülget.. Csak szimplán ideges. Ideges voltam Loura, és magamra is, amiért hagytam, hogy ezt hozza ki belőlem. Mégis megkönnyebbültem amiért mindezt neki is elmondhattam, és feltehettem kérdéseimet, még ha nem is kaptam rá választ, bár nem így akartam, de a sorsot nem én irányítom, és ezt most így hozta. Talán így majd felfogja a dolgokat és békén hagy.. Ugyanakkor az egyik részem nagyon mélyen azt mondja idióta voltam, és igenis szükségem van rá, de ez érthető. Legalább is Brook szerint.. Azt mondta Lou volt az első szerelmem, így természetes, hogy így érzek és nem fog elmúlni az érzés, csupán el fogja nyomni az összes többi. Őszintén, örülnék ha ott tartanék.. Kivettem a fiókból a képünket és a falnak vágtam. Össze akartam törni minden lehetséges dolgot a szobámba, még sem tettem, pedig nagyon szerettem volna. Tudtam, hogy ez az érzés csak aznap lesz bennem, majd szépen lassan felfogom mit is mondott és visszaesek a depressziómba.. Pontosan úgy, ahogy mondta. Hiszen képtelen vagyok átlépni a múlton, ezt én is nagyon jól tudom, és változtatnék ha képes lennék rá, de nagyon úgy néz ki, hogy nem vagyok képes rá. Ilyen voltam mindig is, és valószínűleg ilyen is maradok, de az, hogy nem látom az élet szépségeit nem igaz.. Látom, csak a magam módján.
Mikor újra észbe kaptam már London utcáin sétáltam Tris társaságában. Szorosan egymás mellett lépkedtünk, ujjaink összefonódtak. A hűvös szél arcomba fújta hajamat, beleborzongtam. A hideg rázott, de nem akartam hazamenni, vagy vissza abba a házba.. Csak élesebbé tenné emlékeimet, aminek sosincs jó vége ha rólam van szó.
- Hazavigyelek?- megálltunk, én pedig felnéztem rá.- Csak mert szinte vacogsz.- arcán édes mosoly jelent meg.
- Nem szeretnék hazamenni.- hangom furcsán csengett, inkább mondanám gyerekesnek, mint hisztisnek. Arcomat mellkasába fúrtam, mire kissé elnevette magát, majd átkarolt, ami melegséggel töltött el.
- Akkor hova vigyelek? Brook? Niall? Vagy hozzám is jöhetsz, ha gondolod.
- Nem szeretnék zavarni.
- Butus.. Ha így lenne nem ajánlottam volna fel.- végigsimított arcomon, majd lágy csókot lehelt ajkamra.

14. fejezet

Brook vásárlási lázban égett a napokban, ami érthető és vicces is egyben. Itt a szalagavató, ő pedig teljesen bezsongott tőle. Vagy húsz üzletbe elrángatott mire megtalálta a számára tökéletes ruhát. Igazából nagyon jól elvoltunk, főleg, hogy mostanában kevesebbet is találkoztunk. És melyik lány ne élvezné a szebbnél szebb ruhák próbálgatását.. A barátnőm egy pánt nélküli, vörös hosszú ruhában találta meg az igazit, míg én egy csipkével díszített feketében. Brook elrángatott még néhány üzletbe kiegészítőkért, de én ott inkább csak mondtam, mi a jó és mi nem, amíg ő keresgélt. Szeretek vele lenni, mert végül is ő az egyetlen barátnőm, de nincs is szükségem másikra, hiszen nincsen hozzá hasonló ember, és amíg vele vagyok minden problémát és gondot elfelejtek. Nos, igen.. A szalagavató. Nekem szörnyen unalmas volt, így örültem amikor már hazafelé vezethettem, ugyanis a szüleim nem szándékoztak részt venni az utána levő bálban, és természetesen nekem kellett őket elvinni hozzám, mert nálam maradnak néhány napig, így akkor már otthon is öltöztem át. Eredetileg úgy volt, hogy miután letettem őket nálam Brookkal együtt megyünk, de Tristan felajánlotta, hogy visszavisz, én pedig boldogan egyeztem bele. Kissé félve néztem bele a tükörbe indulás előtt.

A ruhám, Brook szavaival élve, kiemelte alakomat és szerinte pont nekem szánták. Fekete magassarkút viseltem, hozzá illő kis fekete táskával, kiegészítők nélkül. A sminkemet nem vittem túlzásba, csupán számat emeltem ki vörös rúzzsal, hajam még mindig göndör fürtökben omlott vállamra. Kivételesen talán tényleg szépnek éreztem magam abban a pillanatban, de a szüleim hangja lentről kizökkentett. Fújtam magamra egy kis parfümöt és már mentem is le. Intettem nekik, majd meg sem várva mit mondanak, leakasztottam a fogasról a dzsekimet és már mentem is ki az ajtón. Sietve ültem be a barátom mellé.
- Wáó.- kissé elnevettem magam.
- Te is nagyon wáó vagy.- az utat szokás szerint végigbeszéltük, a téma nagyjából a szüleim voltak. Igazából én nem lepődtem meg azon, hogy nem maradtak, már az is csoda volt, hogy egyáltalán eljöttek. Nem mondom, hogy nem fáj, de az évek alatt lassan hozzászoktam és megtanultam kezelni. Őszintén szólva nem volt kedvem ehhez az egészhez, szívesebben ültem volna otthon a szürke melegítőnadrágomban és egy egyszerű pólóban a tv képernyője előtt, de ott voltam és próbáltam élvezni, már csak Tristan miatt is. Mikor kiszálltunk a kocsiból, ujjait enyéim közé csúsztatta. Meglepődtem, de nem húzódtam el, sőt tetszett. A hangos zene már kintről is nagyon jól hallatszott, mélyen szívtam be az esti hideg, friss levegőt, majd beléptünk az ajtón. Leadtuk a kabátokat és a terembe mentünk, ahol Brook már várt ránk. Gyönyörűen festett a vörös ruhájában, mint ha csak ráöntötték volna. Hatalmas öleléssel üdvözölt, próbálta túlkiabálni a zenét, de nem igazán jött össze neki, egyedül amit hallottam mondandójából, az csupán Niall neve volt. Nekem ennyi elég volt, hogy tudjam, a kis szőke barátom is eljött. Igazam volt, pár pillanat múlva széles mosollyal az arcán lépdelt felénk, végül karjai közé zárt. Nem engedtem el Tris kezét, csupán a két ölelés erejéig, utánuk azonban ujjaink újból összefonódtak. Mondhatni kissé meglepődtem, amikor Louis is megjelent előttünk, ezt egy mosollyal próbáltam leplezni, de tudom, hogy nem nagyon ment. A barátnőmre néztem, aki szintén meglepettnek tűnt, mikor találkozott tekintetünk, csupán megrántotta vállát és a fejét rázta. A zene ritmust váltott és felvette a lassú akkordokat, Louis felém nyújtotta kezét. Tristanre néztem, aki egy mosoly kíséretében bólintott. Kezemet Louis kezébe helyeztem, majd már mentünk is az emberek közé. Mindenki lassúzott mellettünk, tele volt a hely párokkal. Kezeit derekamra tette, én pedig átkaroltam nyakát, lassan ringatóztunk. Igazából nem is nevezném táncnak..- Nem hittem volna, hogy eljössz.
- Sokat meséltél róla régebben.
- Akkor sem gondoltam..
- Úgy tűnsz, mint aki nem örül, hogy itt vagyok.
- Nem erről van szó, csak.. Mi van Ellel?
- Úgy tudja barátok vagyunk.
- És azok vagyunk?
- Lan..
- Pontosan miért is vagy itt?
- Ne kezd ezt most..
- Csak válaszokat keresek.
- Mint mindig.
- Ezt hogy értsem?- elengedtem, ezáltal megálltunk és csak néztük egymást.
- Ne kezdjük ezt megint, kérlek.
- Jó, oké..- azzal már ott is hagytam.- Mehetnénk?
- De még csak most jöttünk.
- Sajnálom.. Igazad van, nem akarom elrontani az estédet, majd.. Megoldom.. Ne haragudj.- mielőtt hátat fordíthattam volna karomnál fogva húzott közelebb magához.
- Elviszlek.- Brook arcáról minden lejött, fogalma sem volt mi történik körülötte, de Niall is így volt vele. A helyzet az, hogy nem akarok Louval egy helységben lenni, és végképp elrontotta az egész estémet. Én mondtam, hogy nem akarok oda menni, nincs kedvem ehhez.. A kocsiban egyikünk sem szólalt meg, furcsa volt a csend, ugyanis mi mindig beszélgetünk. Ő a vezetéssel foglalkozott, én pedig csak néztem ki az ablakon és azt kívántam, bárcsak most valahol a világ másik pontján lehetnék. Bárhol, csak ne ott.. Tris az ajtóig kísért, behívtam volna, de mivel a szüleim ma nálam töltik az éjszakát, nem tűnt jó ötletnek..
- Sajnálom, hogy tönkretettem az estédet.
- Ne butáskodj, nem tetted.- elmosolyodott, majd végigsimított arcomon.- Jó éjt.- pár méterre volt tőlem amikor megállítottam.
- Tris!- kérdőn nézett rám. Elé siettem, majd lágy csókot leheltem ajkára. Megleptem ezzel a cselekedettel, nem csak őt, de magamat is.- Jó éjt.- ajkamba haraptam, ő pedig rám villantotta tökéletes mosolyát mielőtt elment volna.

13. fejezet

Niall szavai meghökkentettek és egyben meg is leptek. Nem is tudtam róla, hogy Lana gyógyszereket szed. Bár miért is mondta volna el..? Miért bízna meg bennem a történtek után.. Eljátszottam a bizalmát és csak remélni tudom, hogy egy nap majd újra olyan lesz a kapcsolatunk, mint régen volt.. Mint amikor együtt voltunk, csupán most barátokként.. Amíg álltam a dugóban, megfordult a fejemben, hogy kiszállok és ezt az utat gyalog teszem meg, de nem kellett.. A forgalom lassan, de újra elindult. Több időbe telt mire odaértem a házhoz, mint ahogy szokott.. Becsöngettem, kissé ütöttem az ajtót, de nem kaptam választ, ezért elővettem a kulcsomat és bementem.. Igazából nem tudom miért tartottam meg a kulcsokat, és miért nem adtam neki vissza..  Mivel nem volt a földszinten, kettesével véve a lépcsőfokokat mentem fel, de ott is csalódnom kellett, nem volt a szobájában. Kezdtem kétségbe esni, miután még mindig nem vette fel a telefont és nem válaszolt.
- Louis?!- megijedtem, és hirtelen fordultam a hang irányába. Szívem nagyot dobbant, nem erre a látványra számítottam.- Mit keresel itt?- sóhajtott majd levette rólam tekintetét és a földnek szegezte, közben apró ujjait tördelte.
- Niall mondta, hogy nyugtatókat szedsz.. Nem vetted fel a telefont a...
- Azt hittétek..?! Komolyan képesek voltatok ezt feltételezni rólam?! Úristen Lou!- arca pillanatokon belül változott meg, látszott rajta mennyire ideges.
- Figyelj Lan..
- Nem! Meg ne szólalj!- nem akartam ennél is jobban idegesíteni..- Hogy feltételezhettetek ilyet rólam?- lehuppant az ágyra, én pedig közelebb léptem hozzá.
- Ne haragudj, mi csak..
- Ti csak mi? Csak megint túl gyengének tartotok.- felnevetett és a fejét rázta.
- Ez nem igaz.
- Nem? Akkor miért vagy itt?
- Tudni akartam j..
- Hogy élek-e még, ugye?
- Lana!
- Fáj az igazság Louis? Mert ez az igazság, felesleges ezt is letagadnod!
- Rád sem ismerek..
- Ohh persze.. Akkor rám ismernél, ha a sötétben ülnék és sírnék? Hmm?- nem tudtam mit mondani, meglepett ezzel a viselkedéssel. Túl sokáig voltam távol tőle, azt hittem még mindig az a lány, aki volt, de már látom, hogy tévedtem.
- Megváltoztál.- felpattant és közel lépett hozzám. Szám egy vonalba került szemeivel, alig néhány centi választott el minket egymástól.
- Te tettél ilyenné.- lassan mondta ki a szavakat. Lassan és hangsúlyozva minden egyes szót. Fájtak a hallottak, mert tényleg én tehetek mindenről, miattam lett ilyen. Bár már nem látszik olyan törékenynek, ami viszont jó dolog, azzal együtt, hogy kiáll magáért.
- Nem mondtam, hogy rossz irányba változtál.- számat féloldalas mosolyra húztam, remélve ezzel egy kicsit csökkentem a kettőnk között kialakult feszültséget, de reakciójából ítélve nem így volt. Szemeit forgatta, majd hátrébb lépett pár lépést.
- Azt pedig Tristannek.- rajta volt a sor, hogy elégedett mosolyt villantson, és rajtam, hogy kissé lefagyjak. Miről maradtam le? Úgy tudtam csak barátok..- Jól vagy? Tisztára elsápadtál.- halkan nevetett fel. Régen láttam már ezt a mosolyát és be kell valljam, jó érzéssel töltött el.
- Csak megleptél.
- Igen, tudod ő más, mint a többiek..- mosolyogva nézett rám, majd már le is hajtotta fejét.- Ne haragudj.- közel léptem hozzá, kezeimet karjára tettem.
- Örülök a boldogságodnak és remélem mellette tényleg az leszel.- halvány mosoly jelent meg arcomon, majd karjaim közé zártam. Hajának finom illata újabb emlékeket idézett elő bennem. Végigsimítottam arcán, majd egy mosoly után szó nélkül hagytam ott. Miért érzem azt, amit ha nekem ott van Eleanor? Ha én őt szeretem.. Fejemből próbáltam kizárni gondolataimat amíg a házához nem értem, ezúttal a dugó nem akadályozott sehol sem.
- Louis?- meglepettnek tűnt. Persze, hogy az volt, hiszen nem tudta, hogy jövök, úgy volt hogy csak hétvégén találkozunk majd. Megszólalt volna, de helyette számat övére tapasztottam, ezzel belé fojtva a szót. Miután elváltunk egymástól apró kezét enyémbe helyezte és bementünk. Szorosan fontam köré karjaimat.
- Szeretlek.- fülébe suttogtam, majd lágy puszit nyomtam arcára. Éreznem kellett, szükségem volt rá, hogy tudjam mindez igazi, mert én őt szeretem. Számomra csak El létezik, Lana csupán a nem nyugvó bűntudatom. Ez minden..

Niall szemszöge

Szörnyen unatkoztam miután Lou elment. Amíg ott volt legalább beszélgettünk egy kicsit Lanaról, oké túlreagáltuk, de más is így viselkedett volna a helyünkben..  Tudom, hogy nem tenne ilyet, de az ő életében nem lehet tudni mi miért történik, ezért sokszor ő is kiszámíthatatlan. Ha tehetném mondanám neki, hogy költözzön hozzánk, de Lou miatt ez nem lehetséges. Nem akarom bántani egyikőjüket sem, mert tudom, hogy Louisnak mennyire bűntudata van miatta, és hogy nem tudott megbocsájtani magának még most sem. Így van, mivel még mindig el megy hozzá, felhívja.. Próbálja rendbe hozni a dolgokat, de néha csak rosszabbá teszi, még ha nem is szándékosan. Unottan mentem le a lépcsőn, azonban megörültem amikor Zayn és Liam a kanapén ültek. Mivel látszott rajtuk, hogy ők is annyira nem tudják elfoglalni magukat, mint én, felhoztam ötletnek a ps-t. Persze, hogy benne voltak, így legalább elütöttük az időt. Néhány óra játszás után a csengő zavart meg minket, és mivel épp nálam nem volt konzol, kénytelen voltam én elmenni megnézni ki az.- Csajszi! Úgy tudtam ma Trissel leszel.
- Lemondtam.. Tudunk beszélni?
- Persze, gyere be.- halkan megköszönte, majd már be is lépett a házba. Kézen fogtam és felfelé vezettem.
- Szia Lan!- egyszerre köszöntek neki a kanapén nevető srácok. Képzelem miről maradhattam le.. Valamelyikőjük öngólt rúghatott, akkor szoktak így viselkedni. Lana egy mosoly kíséretében intett nekik majd már mentünk is tovább. Leültünk az ágyamra, de nem engedtem el kezét, tudom, hogy jobban érzi olyankor magát, egyszer mesélte..
- Mi a baj?
- Igazából nem tudom.. Miután Louis elment, rosszul éreztem magam.. Nem tudom miért..- összekulcsolt ujjainkat nézte, láttam rajta, hogy rágódik azon mit mondjon, de nem akartam közbeszólni. Vagy percekig lehetett csend közöttünk.- Niall?- hangja halk volt amikor újra megszólalt, rám emelte tekintetét.- Nagyon hiányzik.- szája megremegett, de nem sírta el magát.- A fejéhez vágok dolgokat, mert mindig azt hiszem, hogy akkor majd elmegy és többet nem látom, ezáltal pedig elfelejtem, de mindig visszajön. Így.. Így nem tudok továbblépni és Tristanre koncentrálni..
- Mert bűntudata van.
- De ne legyen, mert azért csinálta, akit szeret.. Most már tudom, és megértem.
- Ezt neki is mondtad?- a fejét rázta.- Talán kéne.- elmosolyodtam és magamhoz húztam. Hihetetlen lány, hihetetlen szívvel.. Azok után ahogy Louis bánt vele képes így látni a dolgokat.. Eddig is tudtam, de most már véglegessé vált bennem, hogy hatalmasat vesztett Lou azzal, hogy hagyta elmenni.. Hogy ezt tette vele.- Várjunk csak..- felém kapta fejét.- Mi az, hogy Tristanre koncentrálni? Miről maradtam le?- arcán széles mosoly jelent meg, amitől szám felfelé görbült.
- Ilyen jól alakul kettőtök között?
- Azt hiszem.- továbbra is mosolygott, majd lehajtotta fejét zavarában.- Úgy érzem már csak egy kis részem kiált Louisért..

12. fejezet

Brook szerint feltűnően sok időt töltök mostanában Tristannel, én nem bánom, hiszen amióta ő belépett az életembe, úgymond szakítottam a gyógyszerekkel. Kellsék is előbb elengedtek a tervezettnél, azt mondták napok alatt változtam meg, ráadásul pozitív irányba. Louis a napokban eltűnt az életemből, pontosabban, amióta közöltem vele, hogy hagyjon békén. Azóta nem is hívott és nem is láttam. Örülök neki, de komolyan.. Azonban néha hiányzik is, de szerintem ez valamilyen szinten normális. Mindegy is.. Én nem keresem, nem akarok vele se beszélni, se látni, vagy csak ezt akarom elhitetni magammal..
- Lan! Hol van? Nem találom!- Niall hangja zökkentett ki a gondolataimból. Sóhajtottam, majd felkeltem és felmentem a szobámba, hogy segítsek neki megmutatni hol is van a pulcsija, amit legutóbb hagyott itt nálam.
- Mondtam, hogy ott van az á..- elhallgattam. A szőke barátom egy kis üvegcséhez hasonló tárgyat forgatott ujjai között és olvasta mi van rajta. Csak remélni tudtam, hogy nem az amire gondolok, de sajnos az volt.- Niall..
- Mikor akartad elmondani?- felém fordult. Arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, ami aggasztott.- Egyáltalán el akartad mondani?
- Én..
- Segíthettem volna!- kissé felemelte hangját.
- Tudom.
- Honnan szerezted?
- Tessék?- komolyan azt hitte, hogy..- Félreérted.. Az orvos írta fel!- kissé meghökkent, de pillanatokon belül visszatért az előző arckifejezése.
- Akkor is szólhattál volna!
- Miért? Hogy jobban sajnálj? Nem szorulok se sajnálatra, se szánalomra. Igen, az életem el van cseszve és hiába vagy a barátom nem rohanhatok mindig hozzád, se Brookhoz..- folytattam volna, de szavamba vágott.
- Dehogynem.
- Niall nem érted!- az ágyra rogytam, könyökömmel térdeimen támasztottam fejemet, arcomat kezeimbe temettem.
- Teljesen értem miről beszélsz. Nem akarod, hogy mások a problémáiddal foglalkozzanak, mert félsz, hogy egy idő után megunják és elhagynak.- felé kaptam fejemet. Ennél jobban még én sem tudtam volna megfogalmazni mire is gondoltam.. Mit is érzek.- De ez nem fog megtörténni.- letérdelt elém, kezemet övéi közé fogta.- Se Brook, se én nem fogunk magadra hagyni, hallod? Soha.- jól estek szavai. Jobban, mint azt bárki gondolná. Válasz helyett inkább átkaroltam nyakát, majd egy halvány mosolyt küldtem felé, amolyan köszönetképpen.- De most siess ha nem akarsz elkésni.- összeszűkítettem szemeimet, ugyanis nem értettem miről beszél, de aztán leesett..
- Tristan!- felpattantam, de Niall elkapta karomat és visszahúzott. Kibillentem egyensúlyomból és visszaestem az ágyra, Niallel együtt. Mind a ketten nevetésben törtünk ki.
- Bocsi.- arcomat pólójába fúrtam, nem bírtam abbahagyni a nevetést.- Csak azt akartam mondani, hogy.. Elviszlek.- nem csak én voltam úgy, hogy nem tudtam abbahagyni, ő megszólalni is elég nehezen tudott csak. Pár percig csak feküdtünk és nevettünk, majd felkeltünk onnan, miután sikerült lenyugodnunk. A kocsiban többször rám jött a nevetés, ahogy visszagondoltam az ügyességünkre, de tartottam magam, olyankor csak elmosolyodtam. A kis szőke barátomnak egy öleléssel köszöntem meg, hogy elvitt és úgy nagyjából mindent, de sikerült elérnie, hogy nevetve álljak Tristan előtt, ugyanis felhívta figyelmemet arra, ami nálam történt, és hogy vigyázzak az ágyakkal. Imádom amiért ilyen jó hozzám és mindig azon van, hogy nevetni lásson.. Hogy boldognak lásson. Nehezen, de sikerült megmagyaráznom mi volt ennyire vicces, utána pedig nekiálltunk a tanulásnak. Ő segített abban, amit én nem tudtam, és én is így tettem az ő esetében, mindenki jól járt. Hamar túl voltunk a tanuláson, aminek örültem, de legjobban annak örülnék, ha már az érettségin lennénk túl.. Közös megegyezés után elmentünk sétálni, mindig van miről beszélnünk, és ez most sem volt másképp. Érdekelte a barátságom a kis ír manómmal.. Szívesen beszélek a Niallel való kapcsolatomról, mert ő tényleg a barátom, nem úgy, mint sokan a múltamból, akik csak ki akartak használni. Ő más.. Ahogy Brook is.. Egyikőjük nélkül sem tudnám már elképzelni az életemet, ők teszik teljessé.~

Csönd volt az úton, egyikünk sem szólalt meg, ami még a korai órának tudható be, általában minden nap ez van. Már megszoktam, és egyáltalán nem zavar a csend, volt időm hozzászokni.. Miután Brook leparkolt már mentünk is be, a terembe elfoglaltuk a megszokott utolsó padunkat, épp, hogy leültünk a barátnőmből kitört a beszéd. A szokottnál is jobban kellett figyelnem arra, amit mondott ugyanis szörnyen gyorsan beszélt, csodáltam, hogy levegőt még bír venni. Amit megértettem belőle, az az volt, hogy bejön neki valaki, de fél még csak hozzá szólni is.. Ami meglepő, ugyanis nem láttam még olyan lányt, mint Brook. Bármikor, bárkihez odamegy és megszólítja, de most úgy látszik ez megtört. Megbeszéltünk néhány dolgot, hogy mit is kéne kezdenie ezzel és mit csináljon, majd Louisról kezdett kérdezgetni. Nem volt kedvem róla beszélni, így gyorsan lerendeztem ezt a beszélgetést, de nem hagyta annyiban és az első óra alatt végig mesélnem kellett neki Tristanről, kisebb megszakításokkal, amikor a tanár ránk szólt, hogy figyelnünk kéne, persze nem tettük, aminek a vége az lett, hogy fél óra múlva a terem előtt álltunk, ugyanis kidobott az órájáról. Viccesnek fogtuk fel, sőt alig bírtunk nem a szemébe nevetni, de jól jött ez a kis 'szünet', elmentünk enni valamit. Amikor kicsöngettek vártunk egy kicsit, hogy elmenjen a tanár és csak akkor mentünk a szekrényekhez, nem akartunk vele találkozni. Ahogy kinyitottam a sajátomat egy kicsi gyógyszeres doboz esett ki belőle. Szemeim tágra nyíltak, majd azonnal kapcsoltam és a táskámba rejtettem az üveget. Kivettem a könyveimet és már mentem is volna a terembe, ha valaki nem ragadott volna meg karomnál fogva és húz el egy üres terembe.- Mit művelsz?- kérdőn néztem rá és próbáltam adni az ártatlant, de valójában tudtam miért vagyok ott.
- Inkább te mit művelsz?
- Nem értem m...
- Lana elég! Nem kell játszanod a hülyét, tudod nagyon jól miről beszélek.- sóhajtottam majd rá néztem. Csalódottnak látszott, én pedig kezdtem rosszul érezni magam, amiért hazudtam neki.. Nagyon rosszul.- Mióta?
- Úgy két hete.
- Elakartad mondani?
- Ha nem hagytam volna abba, akkor igen.
- Ohh, nagyszerű! Ez igazán kedves tőled..
- Brook..
- Remélem máson is gondolkodtál.
- Tessék?!
- Jól hallottad Lan.. Nem hiszem el, hogy ennyire nem bízol bennem azok után, amin együtt keresztülmentünk..
- Ez nem bizalom kérdése.
- Akkor mié?!
- Még is hogy kellett volna elmondanom?!- már nem csak ő kiabált.- Figyelj Brook, nyugtatókat szedek, de ne aggódj minden a legnagyobb rendben van, csupán az orvos jobbnak látta!- az irónia tisztán csengett minden egyes szavamból.- Olyan vagy, mint Niall..
- Szóval ő tudott róla? Nagyszerű..
- Tegnap tudta meg, valahogy így ő is..- leültem az egyik pad tetejére, már nem se kedvem se erőm a barátnőmmel kiabálni.
- Hány ilyet kaptál?
- Kettőt..- elgondolkodtam.- Senki sem tudott róla rajtam kívül.- felnevettem, de nem örömömben.
- Gratulálok a titkodhoz.- igen, éreztem az iróniát a hangjában és meg is értettem. Amiért szörnyen éreztem magam azt csakis magamnak köszönhetem, nem okolhatom miatta a barátnőmet, ugyanis ez az én hibám, beszélnem kellett volna neki a gyógyszerekről, de nem tettem. Pedig tudtam, hogy ez lesz a vége ha kiderül, de mindvégig abban a tudatban éltem, hogy nem fog kiderülni és erre a beszélgetésre nem kerül majd sor. Nos.. Úgy látszik ismét tévedtem.
- Annyira sajnálom Brook..
- Nem, Lana.. Én sajnálom, mert sokkal erősebb vagy, mint azt gondolnád magadról.. Te még is hiszel másoknak és gyengének látod magad.. Pedig ez nem így van.- felkapta a táskáját a földről és kiviharzott a teremből. Behunytam szemem, majd erőt vettem magamon és kisétáltam a folyosóra. Brook az elkövetkezendő órák alatt nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Bűntudatom volt.. Hatalmas bűntudatom. Azt kívántam bárcsak visszapörgethetném az időt és mindent visszacsinálhatnék, de mint tudjuk ez lehetetlen. Én voltam az első aki majdhogynem kirohant a teremből az ebédszünetet jelző csengő után. Kimentem a levegőre és leültem a megszokott padhoz, ahol mindennap ilyenkor vagyunk, a barátnőm, Tristan és néhány haverunk is csatlakozott hozzám, ami meglepett. Azt hittem nem fog idejönni, de jobb, ha ma inkább többet nem találgatok. Nem voltam éhes, egy falat sem ment volna le torkomon, Brook szavain rágódtam.
- Hé Lan!- az egyik ismerősöm sietett felénk majd állt meg a velem szemben ülő Tristan mögött.- Hallottam gyógyszereket szedsz, jól vagy?- Melanie szavai fülemben csengtek, pedig már rég elhallgatott. Bár nem láttam magam, még is éreztem, hogy arcom falfehérré változik.
- Ezt.. Honnan szedted?
- Nem tudom, valaki az előbb mondta. Minden oké veled? Figyelj, ha b..
- Jól vagyok.
- Szóval akkor nem akartál ö...
- Elég volt!- Brook emelte fel a hangját.- Minek hiszel el mindent amit mondanak? Hagyd békén Lanat!- felpattantam és már ott sem voltam. Nem akartam ezt tovább hallgatni, csak mindent elfelejteni, de leginkább ezt a napot. Szinte futottam hazáig, az otthoni négy fal számomra menedéket ad a külvilágtól. Remegő kézzel fordítottam el a zárban a kulcsot, a sarokba dobtam minden holmimat és felmentem a szobámba, arcomat már könnyek százai áztatták.. A földre rogytam és csak meredtem magam elé, miközben könnyeim megállás nélkül folytak végig arcomon. Felkeltem majd kezembe vettem az ágyon levő gyógyszeres üvegcsét és kivettem belőle két szemet, amit gondolkodás nélkül nyeltem le. Megint ugyan az a forgatókönyv..