4. fejezet

A telefonom csörgésére riadtam fel. Mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedett és süllyedt, arcomat könnyek áztatták. Brook hívott, de mire eljutottam oda, hogy felvegyem, már letette. Megnéztem a kijelzőt, reggel tízet mutatott. Inkább a fejemre húztam a takarót, de képtelen voltam visszaaludni. Úgy jó negyed  órás fekvés után kimásztam az ágyból, felöltöztem, egy kicsit rendbe hoztam magam és lementem a lépcsőn. A hűtőn egy sárga cetli fogadott, amin az állt, hogy a nénikémék elmentek vásárolni és majd csak dél körül jönnek vissza. Nem bántam, jó érzés ha egyedül vagyok. Egy tál müzli után fogtam a gépemet és elfoglaltam a kanapét. Tudtam, hogy nem a legjobb ötlet, de felnéztem twitterre, aztán később vegyes érzelmekkel hagytam ott az oldalt. Sose foglalkoztam igazán a kritikákkal vagy az utálkozókkal, mert nem ismernek az emberek. Persze régen rosszul esett, de egy idő után megtanultam kezelni és tettetni, hogy nem fáj, így az utálkozók viszonylag hamar szálltak le rólam és kerestek más szerencsétlent, akit lehet cseszegetni. Számomra azért is volt könnyebb, mert Brook mindvégig mellettem volt és kiállt értem, amiért örökké hálás leszek neki. Manchesterbe sikerült egy kicsit kikapcsolni az agyamat és nem a múlton rágódni, de ez a pár nap nem elég a teljes felejtéshez, csak egy ideig szünteti meg a gondokat. Ahhoz viszont elég volt, hogy a családommal töltsek egy kis időt. Régen láttam Kellyt és Maxet, így tényleg jó volt velük pár napot együtt lenni. Egy halk sóhaj után mentem fel a jelenlegi szobámba és kerestem elő a bőröndömet. Mivel nem tudtam mit csinálni, inkább elkezdtem bepakolni, legalább később nem lesz rá gondom. Ahogy a ruháimat raktam el, kezembe akadt egy fehér póló, amin néhány minta volt csupán. Mélyen szívtam be illatát, emlékeket idézett elő bennem.
- Azt hittem te más vagy. Azt hittem..- hangom elcsuklott. Nehezemre esett beszélni. A szívemet mint ha kiszakították volna mellkasomból és most csak egy üres, tátongó lyuk lenne a helyén.
- Lana..
- Megmondták.. Mindenki megmondta, hogy ez lesz, de azt mondtam nekik nem tudják miről beszélnek, és nincs igazuk, mert te nem az vagy akiről a pletykák szólnak. Te annál jobb vagy és nem játszol mások érzéseivel. A legjobb benne, hogy el is hittem amit mondtam. Hittem magamnak, de legfőképpen  hittem benned Louis.
- Annyira sajnálom.
- Nem vagy más. Ugyan az vagy mint amilyennek írnak.
- Ne mond ezt..
- Az igazság nagyon tud fájni.- lenéztem a földre majd vissza rá.- Csak egyet árulj el. - tartottam egy kis szünetet.- Amikor azt mondtad szeretsz.. Nem is gondoltad komolyan, ugye?
- Sajnálom..- felnevettem kínomban.
- Mindenki tudja, hogy ez nem igaz.- megfordultam.
- Lana várj..- oldalra fordítottam a fejemet.
- Nincs miről beszélnünk.
- Lana!- Kelly hangja térített vissza a valóságba. Megtöröltem szemeimet és lementem hozzájuk. Szorosan öleltek magukhoz, észrevettem a tekintetükben, hogy látták rajtam feldúltságomat. Mosolyt erőltettem és a délután folyamán mindenhez jó kedvvel álltam hozzá, amit egy idő után már nem kellett megjátszani. Az út hazafelé csupán pár órás volt, de nekem mégis éveknek tűnt. Boldogan léptem be a házba és mindent, ami a kezemben volt a földre dobtam. Lerúgtam a cipőimet és felmentem a szobámba, a kipakolást majd később megcsinálom, semmi kedvem hozzá, ahogy nagyon semmihez sem. Hiába, képtelen vagyok mindent hátrahagyni és a jelenben élni, nekem ez sose ment. Nekem nincs akkora erőm, mint másoknak. Csak akkor vettem észre mennyire fáradt vagyok, amikor bedőltem az ágyba és a szemeim hirtelen túl nehezek lettek.

Louis szemszöge

- Buck ne!- hiába a kiskutya ismét megrázta magát, ezzel teljesen eláztatott minket, csakúgy, mint az ezelőtti jó néhány alkalommal együtt. Lana vigyáz rá, amíg Kelly és Max nyaralnak, én pedig szívesen vállaltam a segítséget a fürdetéshez, egészen addig amíg nem kezdett el mindent összefröcskölni. Mire végeztünk jobban eláztunk mint a szegény kutya. De valahogy nem bántam, furcsa érzés, de tényleg nagyon jól éreztem magam vele ismét. Ahogy látom a mosolyát és hallom az őszinte, boldog nevetését nekem is jó kedvem lesz és mindent elfelejtek. Mindent. Hogy ez az egész csak egy színjáték és felesleges lenne küzdenem az igazi boldogságért, mert véget fog érni vele a történetem, de még is képes rá. Képes arra, hogy ezt mind elfelejtsem amikor vele vagyok, képes megszüntetni azt a fájdalmat, ami bennem van, amióta csak ismerem, mert igenis fáj, hogy ezt teszem vele. A mosolya mindent kitöröl a fejemből egészen addig amíg vele vagyok, utána belül mardos a bűntudat és egyáltalán a tudat, hogy kihasználom szegény lányt. Pedig ő csak boldogságra vágyik, és arra, hogy valaki igazán szeresse. Félő, hogy én képtelen lennék erre, bármennyire is törném magam.- Louis..
- Tessék?- felé kaptam fejemet, kérdő tekintettel találtam szembe magam.
- Hol jársz?
- Sehol.- elmosolyodtam és végigsimítottam arcán, amitől szája kissé felfelé görbült.- Mit kérdeztél? Bocsi.
- Nem fontos. Csak.. Örülök, hogy itt vagy.- eltűrt egy kósza tincset füle mögé. A szívem a torkomban dobogott, és a gyomrom görcsbe rándult, de azért mosolyt erőltettem.
- Én is.- egy újabb hazugság, de nem is nevezném annak. Mert örülök, hogy itt vagyok, újabb boldog pillanat az életemben, és az is maradna, ha nem tudnám mit hoz a jövő. Nem akarom majd szenvedni látni, de attól tartok ezzel már elkéstem.
- Louis élsz még?!- Liam kiabálása hozott vissza a jelenbe, és a valóságba. Az ágyon feküdtem, nem volt kedvem ajtót nyitni, vagy hogy bárki most lásson.
- Mondd.- csak ennyi tellett tőlem.
- Eleanor telefonon keres.- elgondolkodtam azon, hogy most mit is válaszoljak.
- Mond neki, hogy nem tudom felvenni.. Majd holnap visszahívom.
- Biztos vagy benne?
- Igen.- csönd következett.
- Jól vagy Lou?
- Minden oké.- hallottam ahogy a léptek zaja egyre elhalkul majd újra csend volt a szobában. Furcsa.. Erre vártam már mióta, és most még is a Lanaval közös emléket választom Eleanor helyett. Egyáltalán miért gondolok vissza a múltra? És Lanara? Erősebb a bűntudat, mint azt gondoltam volna.. Eleanort választottam és most mégis rá gondolok. Próbáltam visszaemlékezni, újra elmélyülni az emlékben, de már képtelen voltam.