- Bemehetek?
- Miért?
- Lan..- sóhajtottam majd kitártam az ajtót és mutattam, hogy jöjjön be.
- Bent vagy, hallgatlak.- összeszűkítette szemeit majd kissé megrázta fejét.
- Jól vagy?
- Eljöttél idáig, hogy ezt megkérdezd?- felvontam szemöldökömet. Nekem erre tényleg nem volt időm, se kedvem.- Jól vagyok. Ennyi? Oké, szia.- megpróbáltam kilökdösni, de nem jött össze. Arcán zavarodottság kapott helyet.
- Mi ütött beléd?
- Hogy belém? Louis szakítottál velem, miért nem hagysz végre békén? Miért keresel mindig újra és újra?- szólásra nyitotta száját, de egy hang sem jött fel torkán.- Hagyj békén Louis, és most menj el.- kinyitottam az ajtót, ő pedig szó nélkül ment ki rajta. Behunytam szemem, majd visszamentem a szobámba. Épp, hogy felértem szemeimből már távoztak a sós cseppek. Kihúztam egy fiókot és kivettem a közös képünket, elnéztem néhány pillanatig, majd a szemetesbe dobtam, ugyanígy tettem a másik kettő elrejtett képpel is, az egyiknek azonban a sorsa a darabokra tépés lett, mielőtt csatlakozott volna a többihez. Nem éreztem magam jobban, de nem is vártam mást, csupán szerettem volna megszabadulni mindentől, ami hozzá kötött. Félre tettem a könyveimet és a gépemet, minden tanulással kapcsolatos dologgal együtt, és nekiálltam kipakolni a szekrényeimet, és kidobálni minden rá emlékeztető, vagy tőle kapott holmit. Nem voltak már rá szükségeim, csak foglalták a helyet, nekem pedig nincs szükségem még több fájdalomra, mert akárhányszor csak rájuk nézek mindig Louis jut eszembe, és ezt nem akarom. Csak szeretnék továbblépni és végre normális, boldog életet élni. Nélküle.. Minél több holmi került elő, annál több emlék és seb szakadt fel bennem.. Kedvem lett volna mindent apró darabra törni a szobában, mindent, egytől egyig..
- Mit művelsz csajszi?
- Kelly?- felpattantam majd karjai közé vetettem magam.- Azt hittem majd csak jövő héten jöttök.
- Úgy is volt, de Brook mondta, hogy ez nem a te heted, amióta visszajöttél Manchesterből.
- Nem lógtam.
- Nem is így értettem.- végigsimított arcomon.- Még mindig ki vagy Louis miatt.
- Kells..
- Sarahval beszéltél?
- Kellett volna?- kissé oldalra döntötte fejét.
- Ő az anyád..
- Miért jöttél?- gyorsan témát váltottam, nem volt kedvem róla beszélni.
- Elviszlek Manchesterbe néhány napra.
- Nem lehet.. Így is teljesen le vagyok maradva.
- A tanáraid beleegyeztek, szerintük nem vagy önmagad mostanában és így is úgy is le fogsz érettségizni, de ha így folytatod..
- Ezt hogy érted?
- Kikészít téged az a fiú..- kérdőn néztem rá.- Sápadt vagy, a szemeid karikásak és vörösek a sok s..
- Oké, nem kell folytatnod.
- Pakolj, nemsokára visszajövök, előtte el kell még intéznem valamit.
- Nekem van beleszólásom?- elmosolyodott majd kiment miután egy puszit nyomott a hajamba. Igen, látszik, hogy már sokkal jobban van. Nem volt mit tennem, bepakoltam egy bőröndbe és lementem a nappaliba. Most tényleg nincs energiám elmenni, de ha már idáig eljött miattam.. Már besötétedett amikor elindultunk, betettem a fülembe a fülest és csak bámultam ki az ablakon. Nem volt kedvem beszélgetni, ráadásul a sírás is fojtogatta torkomat, csak tudtam volna miért..Ki akartam szabadulni a négy fal közül, ezért elmentem a parkba sétálni, persze a fülesem nem maradhatott otthon. Nem volt kedvem Kellsék sajnálkozó tekintetével szembesülni minden egyes találkozáskor, szörnyen lehangoló, bár nem hiszem, hogy tudnék ennél lejjebb is süllyedni ilyen téren. Úgy érzem elértem a holtpontot, ahonnan képtelen vagyok elmozdulni. Ez nem olyan, mint amilyen szokott lenni, sokkal rosszabb. Hiába jöttem el Londonból, nem számít, mert az emlékeimet és a gondolataimat nem hagytam ott, így esélyem sincs másra gondolni. Már amikor kezdem azt hinni, hogy menni fog, hogy sikerül szépen lassan tovább lépnem, jön Louis és megint mindent elront. Csak szerettem volna, ha békén hagy, de nem, neki fel kell tűnnie heti szinten az életemben. Tudom, hogy segíteni akar, de azzal segítene, ha nem keresne. Bár lehet, hogy csak a bűntudatát akarja enyhíteni, nem tudom, de nem is érdekel.. Szörnyű ember lett belőlem, és nem csak a folytonos mélypontjaim miatt, hanem mert már ott tartok, hogy nyugtatókat szedek, amiről senki sem tud rajtam és az orvosomon kívül.. Hazudok Brooknak, Kellyéknek, Niallnek.. Mindenkinek, még magamnak is, amiért abban a hitben élek, hogy ezáltal minden meg fog oldódni és boldog leszek. Pedig nem így van, ez nem old meg semmit, csak szeretném azt hinni, hogy igen. Az életem 360 fokos fordulatot vett.. Szükségem lenne a szüleimre, de jó ha havi egyszer felhívnak, pedig szükségem lenne rájuk, jobban, mint azt bárki gondolná, még akkor is miattuk lettem ilyen.. Utálnom kéne emiatt őket, de van hogy a szeretet elnyomja ezt az érzést, ugyanakkor a legtöbb esetben nagyobb a gyűlölet és ezzel újabb fájdalmat keltek magamban. A hideg ellenére sokkal jobban éreztem magam kint, mint bent a házban. Egyedül is voltam, és nem kellett kerülgetnem senkit sem, a követő tekintetével.. Mint ha csak arra várnának mikor török össze és borulok ki.. Tudom, hogy csak jót akarnak, de akkor engedjenek had éljem normálisan az életemet, mert amíg bejárok minden nap az órákra, legalább nem gondolok másra, csak arra amire kell. Valaki vállamra tette kezét.. Kiszedtem fülemből a fülest és felé fordultam.
- Tristan?
- Szia Lan.- mosolyogva ült le mellém.- Azt hittem Londonban vagy.
- Ezt én is mondhatnám.- csupán megrántotta vállát.- Öhm.. Sok ember szerint most az kell nekem, hogy elszakadjak onnan.- hangom halk volt, ami engem is meglepett.
- És szerinted?
- Jobb ha nem tudod.- a telefonommal babráltam.
- Minden oké?
- Nem volt igaz amit mondtam.- nem tudtam hogy fogalmazni, de nem is érdekelt, csak úgy éreztem muszáj lesz valakivel beszélnem.- Louis csak kihasznált, hogy mást szerezzen meg.. A szüleimet meg pont nem érdekelte soha, hogy mi van velem. Úgy gondolják, hogy egy lány nem tudná tovább vinni az üzletüket, szóval nem is számítok. Mondjuk úgy, Kellyék neveltek.. Amint tehettem leléptem..
- Én azt hittem..
- Tudom.- halvány mosoly jelent meg arcomon.
- Hogy viseled?
- Csak nézz rám.- felnevettem, de nem jókedvemben, inkább mert szánalmasnak éreztem magam. Felállt, majd felém nyújtotta egyik kezét. Nem értettem, de megfogtam kezét, amit egy biztató mosollyal jutalmazott. Nem szólt semmit csak elindult, én pedig követtem, hiszen érdekelt hova megyünk és nem szerettem volna továbbra is magamba zuhanva ülni egy padon. Nem kérdeztem merre tartunk, tudtam, hogy hamarosan úgy is meg fogom tudni és nem volt kedvem egy ilyen beszélgetéshez. Mint igazam lett, kiderült hova is visz.. Elmentünk forró csokizni, majd csak sétáltunk és beszélgettünk. Napok óta először éreztem, hogy önmagam vagyok.. Hogy túlléptem a holtponton, és kinek köszönhetően? Tristan.. Aki csupán egy hónapja csöppent az életembe.. Sose gondoltam volna, hogy Brookon és Niallöl kívül lesz még olyan ember, akinek így meg tudok nyílni.. A helyzet az, hogy jól éreztem magam vele, és újból őszintén, boldogan mosolyogtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése