- Lan! Hol van? Nem találom!- Niall hangja zökkentett ki a gondolataimból. Sóhajtottam, majd felkeltem és felmentem a szobámba, hogy segítsek neki megmutatni hol is van a pulcsija, amit legutóbb hagyott itt nálam.
- Mondtam, hogy ott van az á..- elhallgattam. A szőke barátom egy kis üvegcséhez hasonló tárgyat forgatott ujjai között és olvasta mi van rajta. Csak remélni tudtam, hogy nem az amire gondolok, de sajnos az volt.- Niall..
- Mikor akartad elmondani?- felém fordult. Arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, ami aggasztott.- Egyáltalán el akartad mondani?
- Én..
- Segíthettem volna!- kissé felemelte hangját.
- Tudom.
- Honnan szerezted?
- Tessék?- komolyan azt hitte, hogy..- Félreérted.. Az orvos írta fel!- kissé meghökkent, de pillanatokon belül visszatért az előző arckifejezése.
- Akkor is szólhattál volna!
- Miért? Hogy jobban sajnálj? Nem szorulok se sajnálatra, se szánalomra. Igen, az életem el van cseszve és hiába vagy a barátom nem rohanhatok mindig hozzád, se Brookhoz..- folytattam volna, de szavamba vágott.
- Dehogynem.
- Niall nem érted!- az ágyra rogytam, könyökömmel térdeimen támasztottam fejemet, arcomat kezeimbe temettem.
- Teljesen értem miről beszélsz. Nem akarod, hogy mások a problémáiddal foglalkozzanak, mert félsz, hogy egy idő után megunják és elhagynak.- felé kaptam fejemet. Ennél jobban még én sem tudtam volna megfogalmazni mire is gondoltam.. Mit is érzek.- De ez nem fog megtörténni.- letérdelt elém, kezemet övéi közé fogta.- Se Brook, se én nem fogunk magadra hagyni, hallod? Soha.- jól estek szavai. Jobban, mint azt bárki gondolná. Válasz helyett inkább átkaroltam nyakát, majd egy halvány mosolyt küldtem felé, amolyan köszönetképpen.- De most siess ha nem akarsz elkésni.- összeszűkítettem szemeimet, ugyanis nem értettem miről beszél, de aztán leesett..
- Tristan!- felpattantam, de Niall elkapta karomat és visszahúzott. Kibillentem egyensúlyomból és visszaestem az ágyra, Niallel együtt. Mind a ketten nevetésben törtünk ki.
- Bocsi.- arcomat pólójába fúrtam, nem bírtam abbahagyni a nevetést.- Csak azt akartam mondani, hogy.. Elviszlek.- nem csak én voltam úgy, hogy nem tudtam abbahagyni, ő megszólalni is elég nehezen tudott csak. Pár percig csak feküdtünk és nevettünk, majd felkeltünk onnan, miután sikerült lenyugodnunk. A kocsiban többször rám jött a nevetés, ahogy visszagondoltam az ügyességünkre, de tartottam magam, olyankor csak elmosolyodtam. A kis szőke barátomnak egy öleléssel köszöntem meg, hogy elvitt és úgy nagyjából mindent, de sikerült elérnie, hogy nevetve álljak Tristan előtt, ugyanis felhívta figyelmemet arra, ami nálam történt, és hogy vigyázzak az ágyakkal. Imádom amiért ilyen jó hozzám és mindig azon van, hogy nevetni lásson.. Hogy boldognak lásson. Nehezen, de sikerült megmagyaráznom mi volt ennyire vicces, utána pedig nekiálltunk a tanulásnak. Ő segített abban, amit én nem tudtam, és én is így tettem az ő esetében, mindenki jól járt. Hamar túl voltunk a tanuláson, aminek örültem, de legjobban annak örülnék, ha már az érettségin lennénk túl.. Közös megegyezés után elmentünk sétálni, mindig van miről beszélnünk, és ez most sem volt másképp. Érdekelte a barátságom a kis ír manómmal.. Szívesen beszélek a Niallel való kapcsolatomról, mert ő tényleg a barátom, nem úgy, mint sokan a múltamból, akik csak ki akartak használni. Ő más.. Ahogy Brook is.. Egyikőjük nélkül sem tudnám már elképzelni az életemet, ők teszik teljessé.~
Csönd volt az úton, egyikünk sem szólalt meg, ami még a korai órának tudható be, általában minden nap ez van. Már megszoktam, és egyáltalán nem zavar a csend, volt időm hozzászokni.. Miután Brook leparkolt már mentünk is be, a terembe elfoglaltuk a megszokott utolsó padunkat, épp, hogy leültünk a barátnőmből kitört a beszéd. A szokottnál is jobban kellett figyelnem arra, amit mondott ugyanis szörnyen gyorsan beszélt, csodáltam, hogy levegőt még bír venni. Amit megértettem belőle, az az volt, hogy bejön neki valaki, de fél még csak hozzá szólni is.. Ami meglepő, ugyanis nem láttam még olyan lányt, mint Brook. Bármikor, bárkihez odamegy és megszólítja, de most úgy látszik ez megtört. Megbeszéltünk néhány dolgot, hogy mit is kéne kezdenie ezzel és mit csináljon, majd Louisról kezdett kérdezgetni. Nem volt kedvem róla beszélni, így gyorsan lerendeztem ezt a beszélgetést, de nem hagyta annyiban és az első óra alatt végig mesélnem kellett neki Tristanről, kisebb megszakításokkal, amikor a tanár ránk szólt, hogy figyelnünk kéne, persze nem tettük, aminek a vége az lett, hogy fél óra múlva a terem előtt álltunk, ugyanis kidobott az órájáról. Viccesnek fogtuk fel, sőt alig bírtunk nem a szemébe nevetni, de jól jött ez a kis 'szünet', elmentünk enni valamit. Amikor kicsöngettek vártunk egy kicsit, hogy elmenjen a tanár és csak akkor mentünk a szekrényekhez, nem akartunk vele találkozni. Ahogy kinyitottam a sajátomat egy kicsi gyógyszeres doboz esett ki belőle. Szemeim tágra nyíltak, majd azonnal kapcsoltam és a táskámba rejtettem az üveget. Kivettem a könyveimet és már mentem is volna a terembe, ha valaki nem ragadott volna meg karomnál fogva és húz el egy üres terembe.- Mit művelsz?- kérdőn néztem rá és próbáltam adni az ártatlant, de valójában tudtam miért vagyok ott.
- Inkább te mit művelsz?
- Nem értem m...
- Lana elég! Nem kell játszanod a hülyét, tudod nagyon jól miről beszélek.- sóhajtottam majd rá néztem. Csalódottnak látszott, én pedig kezdtem rosszul érezni magam, amiért hazudtam neki.. Nagyon rosszul.- Mióta?
- Úgy két hete.
- Elakartad mondani?
- Ha nem hagytam volna abba, akkor igen.
- Ohh, nagyszerű! Ez igazán kedves tőled..
- Brook..
- Remélem máson is gondolkodtál.
- Tessék?!
- Jól hallottad Lan.. Nem hiszem el, hogy ennyire nem bízol bennem azok után, amin együtt keresztülmentünk..
- Ez nem bizalom kérdése.
- Akkor mié?!
- Még is hogy kellett volna elmondanom?!- már nem csak ő kiabált.- Figyelj Brook, nyugtatókat szedek, de ne aggódj minden a legnagyobb rendben van, csupán az orvos jobbnak látta!- az irónia tisztán csengett minden egyes szavamból.- Olyan vagy, mint Niall..
- Szóval ő tudott róla? Nagyszerű..
- Tegnap tudta meg, valahogy így ő is..- leültem az egyik pad tetejére, már nem se kedvem se erőm a barátnőmmel kiabálni.
- Hány ilyet kaptál?
- Kettőt..- elgondolkodtam.- Senki sem tudott róla rajtam kívül.- felnevettem, de nem örömömben.
- Gratulálok a titkodhoz.- igen, éreztem az iróniát a hangjában és meg is értettem. Amiért szörnyen éreztem magam azt csakis magamnak köszönhetem, nem okolhatom miatta a barátnőmet, ugyanis ez az én hibám, beszélnem kellett volna neki a gyógyszerekről, de nem tettem. Pedig tudtam, hogy ez lesz a vége ha kiderül, de mindvégig abban a tudatban éltem, hogy nem fog kiderülni és erre a beszélgetésre nem kerül majd sor. Nos.. Úgy látszik ismét tévedtem.
- Annyira sajnálom Brook..
- Nem, Lana.. Én sajnálom, mert sokkal erősebb vagy, mint azt gondolnád magadról.. Te még is hiszel másoknak és gyengének látod magad.. Pedig ez nem így van.- felkapta a táskáját a földről és kiviharzott a teremből. Behunytam szemem, majd erőt vettem magamon és kisétáltam a folyosóra. Brook az elkövetkezendő órák alatt nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Bűntudatom volt.. Hatalmas bűntudatom. Azt kívántam bárcsak visszapörgethetném az időt és mindent visszacsinálhatnék, de mint tudjuk ez lehetetlen. Én voltam az első aki majdhogynem kirohant a teremből az ebédszünetet jelző csengő után. Kimentem a levegőre és leültem a megszokott padhoz, ahol mindennap ilyenkor vagyunk, a barátnőm, Tristan és néhány haverunk is csatlakozott hozzám, ami meglepett. Azt hittem nem fog idejönni, de jobb, ha ma inkább többet nem találgatok. Nem voltam éhes, egy falat sem ment volna le torkomon, Brook szavain rágódtam.
- Hé Lan!- az egyik ismerősöm sietett felénk majd állt meg a velem szemben ülő Tristan mögött.- Hallottam gyógyszereket szedsz, jól vagy?- Melanie szavai fülemben csengtek, pedig már rég elhallgatott. Bár nem láttam magam, még is éreztem, hogy arcom falfehérré változik.- Ezt.. Honnan szedted?
- Nem tudom, valaki az előbb mondta. Minden oké veled? Figyelj, ha b..
- Jól vagyok.
- Szóval akkor nem akartál ö...
- Elég volt!- Brook emelte fel a hangját.- Minek hiszel el mindent amit mondanak? Hagyd békén Lanat!- felpattantam és már ott sem voltam. Nem akartam ezt tovább hallgatni, csak mindent elfelejteni, de leginkább ezt a napot. Szinte futottam hazáig, az otthoni négy fal számomra menedéket ad a külvilágtól. Remegő kézzel fordítottam el a zárban a kulcsot, a sarokba dobtam minden holmimat és felmentem a szobámba, arcomat már könnyek százai áztatták.. A földre rogytam és csak meredtem magam elé, miközben könnyeim megállás nélkül folytak végig arcomon. Felkeltem majd kezembe vettem az ágyon levő gyógyszeres üvegcsét és kivettem belőle két szemet, amit gondolkodás nélkül nyeltem le. Megint ugyan az a forgatókönyv..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése