15. fejezet

Jól vagyok. Legalább is, amíg Tristannel vagyok, amint újból egyedül leszek az érzéseim eluralkodnak felettem. Szeretnék túllépni mindenen végleg, és boldogan élni, de van, aki mindig emlékeztet a múltamra.. A keserű, szörnyű múltamra, ami csak kísérteni tud. Semmi másra nem jó, csupán erre.. Legszívesebben kitörölném emlékeimből a rossz dolgokat és csak a jókat hagynám meg, még akkor is ha ezekből nincs is olyan sok. Behunytam szemem, majd lenyeltem a gyógyszert, ugyanis újra hozzá kellett nyúlnom. Összevesztem Louisval.. Nagyon csúnyán, és ezúttal ott bántottuk egymást, ahol csak tudtuk, nem olyan volt, mint az utóbbi időkben, ugyanis nem kíméltük egymást. Nem tudom hogy jutottunk el a veszekedésig, az a rész teljesen kiesett, csupán a kiabálás maradt meg bennem..
- Szánalmasan viselkedsz!
- Parancsolsz?
- Jól hallottad!
- Mi bajod van Louis?! Az agyadra ment a sok hazugság?! Talán van valami a bűntudatoddal, ami nem hagy aludni, vagy mi van?!- felnevetett és fejét rázta.
- Én legalább nem sajnáltatom magam!
- Miért én szerinted direkt vagyok ilyen?! Direkt csinálom?! Teljesen megőrültél?
- Négy hónap! Legalább ennyi telt el azóta!
- Szerettelek! És te átejtettél! Szóval bocsáss meg, hogy nem léptem át rajta egy nap alatt!
- Vagy talán csak a hírnévre vágytál!
- Te hülye vagy..
- Milyen érzés mással látni? Jó? Remélem fáj!
- Mi bajod van?! Mit csináltam amiért most ezeket a fejemhez vágod?! Egyáltalán megint minek vagy itt?!
- Inkább honnan lett ennyi erőd?! Egy hónapja még lelki roncs voltál!
- Ohh, köszönöm, hogy emlékeztetsz, engedd meg én is had tegyem.. Miattad voltam az!
A fiú a kezembe adott egy gőzölgő csészét, tele teával. Egy mosollyal köszöntem meg neki. Kiszakított emlékeimből, amiért szintúgy hálás voltam. Nos, igen.. A tegnapi nap is a legszívesebben kitörölt napok közé tartozik. Niall felhívott a veszekedésünk után úgy fél órával, érdekelte mi van velem. Szerinte csak túl sok volt neki minden ami történik vele, és rá fog majd jönni, mit is tett. Én viszont nem így gondolom, szerintem bonyolultabb a dolog ennél. Tris vállára hajtottam fejemet, ő pedig körém fonta karjait. Nem kellett neki semmit sem mondanom, már úgy jött ide, hogy tudta mi történt, amit én a kis ír barátomnak köszönhetek. Amikor úgy érzem végre képes vagyok kibírni a dolgokat.. Végre erősnek érzem magam. Jön Louis és mindent lerombol, szinte pillanatok alatt, akárcsak egy hurrikán. Annyira nem tudok rajta kiigazodni.. Néha ilyen, néha olyan, és akkor döntsd el, hogy az adott pillanatban vajon normális lesz, vagy bunkó..
- Nem! Te azért lettél ilyen, mert mindent magadra veszel! Képtelen vagy beletörődni a dolgokba, és ahelyett, hogy elfelejtenéd, rágódsz rajtuk!
- Mondja az, aki képtelen kibírni, hogy idejöjjön.. Hogy felkeressen!
- Oh, nem.. Nem fogsz engem elemezni!
- Elemezni?!
- Tudom, mire megy ki az, amit művelsz!
- Szuper, ugyanis nekem megint fogalmam sincs mi bajod van! Ha ennyire utálsz, miért jössz mindig vissza?!
- És te miért engedsz be?!
- Szóval az én hibám?! Nagyszerű! Még valamit esetleg?!
- Nőj fel Lana, és lépj át a múlton különben sosem fogod látni az élet szépségeit!
- Nem kell, hogy kioktass! Ahogy az sem kell, hogy ide gyere vagy felhívj! Hagyj békén Louis!
- Ezt akarod?!
- Ezt!- a kelleténél indulatosabban vágtam rá a választ.
- Jó!
- Jó!- széttártam karomat és kifújtam a levegőt. Szinte kiviharzott a szobámból és a házból is, hallottam ahogy becsapta az ajtót maga után majd elhajtott kocsijával. Szuper.. Ideges voltam. Nem szomorú, nem megsértett, és nem is olyan, akit a sírás kerülget.. Csak szimplán ideges. Ideges voltam Loura, és magamra is, amiért hagytam, hogy ezt hozza ki belőlem. Mégis megkönnyebbültem amiért mindezt neki is elmondhattam, és feltehettem kérdéseimet, még ha nem is kaptam rá választ, bár nem így akartam, de a sorsot nem én irányítom, és ezt most így hozta. Talán így majd felfogja a dolgokat és békén hagy.. Ugyanakkor az egyik részem nagyon mélyen azt mondja idióta voltam, és igenis szükségem van rá, de ez érthető. Legalább is Brook szerint.. Azt mondta Lou volt az első szerelmem, így természetes, hogy így érzek és nem fog elmúlni az érzés, csupán el fogja nyomni az összes többi. Őszintén, örülnék ha ott tartanék.. Kivettem a fiókból a képünket és a falnak vágtam. Össze akartam törni minden lehetséges dolgot a szobámba, még sem tettem, pedig nagyon szerettem volna. Tudtam, hogy ez az érzés csak aznap lesz bennem, majd szépen lassan felfogom mit is mondott és visszaesek a depressziómba.. Pontosan úgy, ahogy mondta. Hiszen képtelen vagyok átlépni a múlton, ezt én is nagyon jól tudom, és változtatnék ha képes lennék rá, de nagyon úgy néz ki, hogy nem vagyok képes rá. Ilyen voltam mindig is, és valószínűleg ilyen is maradok, de az, hogy nem látom az élet szépségeit nem igaz.. Látom, csak a magam módján.
Mikor újra észbe kaptam már London utcáin sétáltam Tris társaságában. Szorosan egymás mellett lépkedtünk, ujjaink összefonódtak. A hűvös szél arcomba fújta hajamat, beleborzongtam. A hideg rázott, de nem akartam hazamenni, vagy vissza abba a házba.. Csak élesebbé tenné emlékeimet, aminek sosincs jó vége ha rólam van szó.
- Hazavigyelek?- megálltunk, én pedig felnéztem rá.- Csak mert szinte vacogsz.- arcán édes mosoly jelent meg.
- Nem szeretnék hazamenni.- hangom furcsán csengett, inkább mondanám gyerekesnek, mint hisztisnek. Arcomat mellkasába fúrtam, mire kissé elnevette magát, majd átkarolt, ami melegséggel töltött el.
- Akkor hova vigyelek? Brook? Niall? Vagy hozzám is jöhetsz, ha gondolod.
- Nem szeretnék zavarni.
- Butus.. Ha így lenne nem ajánlottam volna fel.- végigsimított arcomon, majd lágy csókot lehelt ajkamra.