22. fejezet

Sziasztok Drágák!

Sajnálom, hogy ilyen ritkán vannak részek, de van nyári munkám és sokat is gondolkodtam a folytatáson, hogy hogy legyen.. Hát dűlőre jutottam és ez lett az eredmény. Kis fordulatot vesz a történet, és kíváncsi vagyok a véleményetekre.:)

Puszi. xx

- Niall? Megint én vagyok.. Ha megkaptad, kérlek hívj fel, bár..- nem fejeztem be a mondatot.- Csak hívj vissza, oké? Hiányzol. Oké.. Szia..- azzal már le is tettem. Niall még mindig nem áll velem szóba, bár komolyan nem értem, hiszen akinek oka lenne haragudni a másikra, az én vagyok, ugyanis ő avatkozott az életembe és rontott el mindent, még ha nem is szándékosan, de megtette.. Ezáltal oda a kapcsolatom Tristannel és vele is egyaránt. Mindig ugyan az a forgatókönyv ha erre gondolok.. Hiába próbálom, nem tudom úgy nézni ahogy ő teszi, nem tudok úgy tekinteni az egész helyzetre, hogy miattam volt. Elvégre.. Ő értette félre a dolgokat és döntött el mindent. Néha nem is értem ezt a fiút.. De komolyan, sokszor csak nézem, hogy mit csinál azon agyalva, hogy vajon ő ezt komolyan gondolja? Ugyanakkor a tudat bennem van, hogy ő állt mellettem talán a legjobban amikor Lou elmondta az igazat és a fájdalmas hónapok alatt elviselte a nyomoromat és egy nap többször is képes volt csak azért felhívni, hogy megkérdezze hogy vagyok, hogy elmondhassa; Ő mellettem van. Most úgy érzem elvesztettem. Elvesztettem, ahogy lassan mindenkit elvesztek ebben a városban. Először a szüleim.. Majd Lou.. Tristan.. És most Niall. Kudarcra vagyok ítélve, és pontosan ezért nem fogom páholyból végignézni, ahogy hibát hibára halmozva vesztek el mindenkit. Nem fogok a múltban élni.. Itt hagyom Londont, vele együtt az összes fájdalmat és szenvedést is. Hirtelen jött, és talán meggondolatlan ötlet, de jelenleg nincs jobb. Tudom, hogy az emlékek elől menekülni képtelenség, de az újak majd elnyomják ezeket és a hozzájuk tartozó arcokat is. A One Direction eleinte megmentette, majd két bátor tagja inkább csak romokba döntötte az életemet, ezért is muszáj minél távolabb kerülnöm tőlük. Ez nem folytatódhat, nem futhatjuk újra és újra ugyan azokat a köröket, az nem lehet. Ember érzelmileg képtelen kibírni, én pedig nem várom meg újra a nyugtatókat és egyéb hülye bogyókat. Jobb előbb lépni, mint utóbb, így nem lesz a "mi lett volna, ha.." dolog.
- Kész vagy?- összerezzentem, ugyanis ezúttal is sikeresen elvesztem gondolataimban.
- Csak egy perc.- apró mosolyt küldtem felé, mire bólintott majd újból magamra hagyott az egykori szobámban, ami most üresen állt. Követtem barátnőm példáját és kisétáltam onnan, miután mély levegőt vettem. Brook az egyetlen aki tud a költözésről.. Niall is tudna róla, ha felvette volna a telefont az elmúlt héten, de hiába hívtam, nem reagált, így esélyem sincs a búcsúra, de talán jobb is így.
- Jól vagy? Tudod nem kell ezt tenned, találunk más megoldást.
- Te is tudod, hogy ezt kell tennem.
- Csak.. Vigyázz magadra, és írj minden nap.- elmosolyodtam, majd szorosan öleltem magamhoz. Brook nélkül nehéz lesz, nem csak boldogulnom az elején, de élnem is, elvégre ő jelentette nekem egész életemben a családot.
- De ha most elsírod magad..- elnevettük magunkat, a barátnőm szemeit azonban könnyek lepték el.
- Megyek amint tudok.- aprót bólintottam.- És ne aggódj, nem szólok senkinek..
- Köszönök mindent Brook.
- Szeretlek.- szorosan ölelt magához, ez volt a végleges búcsú pillanata.
- Én is, de ha most nem indulok el..
- Menj.- széles mosoly jelent meg arcán, majd letörölt róla egy könnycseppet. A búcsú mindig nehéz, de ez más volt.. Mint ha a testvérem lenne, azonban ez a lépés nélkül nem lesz jövőm.. Nem az állomásra mentem, szerettem volna még valakivel tudatni a távozásomat.
- Lan.. Mit keresel itt?- meglepettnek tűnt.
- Gondoltam.. Elköszönök.
- Elutazol?
- Költözök.- szólásra nyitotta száját, de egy hang sem jött fel torkán.- Sajnálom.- magához vont, karjait szorosan fonta körém, amitől szívem csak jobban fájt. Fájt, hogy bántottam azt a fiút, aki a legkevésbé sem érdemelte volna meg. Rosszul voltam magamtól, amiért fájdalmat okoztam neki, ahelyett, hogy megbecsültem volna.- Viszlát Tristan.- apró mosolyszerűséget küldtem felé, de magam sem voltam biztos a dolgokban.

hallgasd

Az állomáshoz vezető út szörnyen rövidnek tűnt, mint ha azt vártam volna, hogy valaki felhívjon, utánam jöjjön és maradásra bírjon, de ez nem történt meg. A telefonom még csak meg sem rezdült a mellettem levő ülésen. Néhány percen belül minden készen állt a felszállásra, csak én nem.. De ennek ellenére tudtam, hogy ez a helyes út. Mély levegőt vettem és elindultam a tudattal, hogy itt hagyom ezt a várost és a sok elcseszett dolgot, de valaki nem engedett. Karomnál fogva állított meg, majd maga felé fordított. Ajkaim elváltak egymástól, szívem nagyot dobbant, de képtelen voltam megszólalni. Nem csak az érzés, de ő maga is meglepett. Percekig csak néztük egymást, végül ő törte meg a csendet. Szemei a szokottnál fényesebben ragyogtak, elvesztem bennük.
- Azt hitted búcsú nélkül itt hagyhatsz?
- Én..- kerestem a megfelelő szavakat, de hiába.. Nem találtam őket.
- Brook hívott..
- Brook?- úgy tudtam nem szól senkinek róla, és tudomásom szerint mostanában nem rajong érte, sőt ha tehetné távolságtartási végzést nyújtana be ellene, most mégis felhívta..
- Megértem a döntésedet.
- Tényleg?- egyszerre éreztem, hogy "végre valaki", és egyszerre jött egy újabb nyíl a szívembe, és a vele együtt járó fájdalom. Nem is értem.. Mit vártam? Hogy majd maradásra próbál bírni? Miért is tenné.. Hiszen ő mást szeret.
- Túl sok minden történt veled.
- Niall?
- Nem utál.
- De..
- Csak fél eléd állni.. Azt hiszi elvesztett téged.- nem válaszoltam. Újabb számomra óráknak tűnő csend következett.. A reményt keltő, de ugyanakkor halálos csend.
- Mennem kell.
- Lan?- vissza kellett fordulnom, ugyanis képes lettem volna szó nélkül elsétálni és felszállni a járműre, ami mérföldekre visz tőle. Nagy léptekkel szelte át a kettőnk közötti távolságot, végül néhány centire állt meg előttem. Szívem ritmust váltott, heves dobogásba kezdett. Féltem, hogy ő is meghallja, mit művel ha a közelemben van.- Nem mehetsz el.
- Louis ez..- szavamba vágott.
- Nem.. Úgy értem tényleg nem mehetsz el.- nem szóltam semmit, vártam a folytatást.- Nem hagyhatsz itt..
- Lou..- levegővételem szaporább lett, pulzusom az egekben járt..
- Szeretlek Lana.. Mindig is így éreztem, csak féltem bevallani magamnak..- azt hittem összeesek meglepettségemben. Pillangók milliói szabadult el a gyomromban, annyiszor vágytam rá, hogy kimondja, most mégis úgy éreztem az eszemre kell hallgatnom, és nem a szívemre.
- Bocsáss meg nekem..- hangom halk volt, arcán zavarodottság futott át. Mielőtt megszólalhatott volna, a hangosbemondóban közölték, itt az utolsó lehetőség a felszállásra. Szó nélkül hagytam ott, szinte futva szeltem át a távolságot, és szálltam fel a Brighton felé tartó vonatra.