25. fejezet

- Tristan..- meghökkenve álltam a fiú előtt. Úgy éreztem nem állok még készen arra, hogy vele találkozzak, de végül is mire kellett volna felkészülnöm? További szólásra nyitottam számat, de képtelen voltam a szavakat kipréselni ajkaimon, csupán tátogni tudtam. Meglepett azzal, hogy odajött, de tudtam, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, még ha legbelül reménykedtem is, hogy inkább utóbb, mint előbb.
- Mit keresel itt?
- Itt lakik.- Gabe jelent meg mögöttem. Gondterhelten fújtam ki a levegőt.
- M.. Mi az, hogy itt laksz?- kérdését nekem szegezte,  nagy örömömre eltűnt a "magabiztos, megújult Lana" és visszatért a törékeny, érzékeny személy. Nem tudtam válaszolni, bármennyire is szerettem volna.- Úgy tudtam egyedül vagy itt.- ezt azonban már testvérének tette fel.
- Beszélhetünk?- ennyi telt tőlem. Gabe bólintott majd már el is tűnt. Kiléptem az ajtón, becsukva magam mögött azt, és a kék szempárba meredtem. Hiányzott Tristan szeretete és személye, eddig fel sem tűnt mennyire.- Féltem elmondani..
- Mégis miért?
- Nem tudom..- hangom halk volt.- Én..- fejemet ráztam, majd levettem róla tekintetemet. Újra szánalmasnak éreztem magam, és azt kívántam bárcsak elnyelne a föld, és megszűnne az egész gyötrelmem, de nem így volt.. Mert miért is történt volna így, rólam van szó..
- Ugye tudod, hogy még mindig fontos vagy nekem?- nem mertem ránézni.
Féltem az érzelmektől amiket szemeiben fedezhetek fel, és féltem, hogy könnyeim nem csak látásomat homályosítják tovább, de szabad utat engednek majd maguknak. Kezemért nyúlt, majd miután lágy csókot lehelt tenyerembe, engedtem érzéseimnek és karjaiba vetettem magam. Átkaroltam nyakát, arcomat pólójába fúrtam, talán még soha sem esett ennyire jól valakinek az ölelése, mint abban a pillanatban.
- Annyira sajnálom..- suttogtam, de képtelen voltam elengedni. Érzések százai törtek fel belőlem, testemet melegség töltötte el. Úgy éreztem hihetek neki, tényleg fontos vagyok számára.
Emlékek tömegei szabadultak el a fejemben, mint ha valaki benyomta volna azt a bizonyos visszajátszás gombot, és már nem lehetett kikapcsolni. Túl sok mindenen mentem keresztül az elmúlt egy évben, amióta Londont magam mögött hagyva kezdtem egy új életet. Az igazság az, hogy nem bántam meg, elszakadni attól az élettől a lehető legjobb döntésem volt. Új embereket ismerhettem meg és túlléphettem a múlt mély sebein, legalább is néhányan biztos, mert maradtak beforratlan sebek, amik talán örökre azok maradnak. Egy új személy lettem.. Brook és Niall szinte ki sem léptek az életemből, mindig mellettem voltak a döntéseim ellenére, és tudom, hogy ez sosem fog változni, és az a fiú, aki mellett úgy éreztem leélhetem az életem, hiszen minden olyan volt, mint egy tündérmesében.. Nos, megváltoztak a dolgok. A tündérmesék nem léteznek, ahogy a hercegek sem. A valóság ennél sokkal sötétebb.
Csak néztem. Nehezen tudtam elhinni, hogy annyi idő után most előttem áll.

 Sokszor elképzeltem már ezt a pillanatot, de valahogy mindig az lett a vége, hogy kiabálok vele, a fejéhez vágok mindent, ami csak eszembe jut, de ehelyett csak álltam és elmélyedtem kék szemeiben. Eltűnődtem, vajon mi történt közöttünk.. Nem is ez a legjobb kérdés, inkább a miért.. Miért tettük azt, amit ha egyszer szerettük egymást? Úgy látszik nem volt elég erős a kötelék, ami kettőnk között lebegett, talán így kellett lennie. Lehet, hogy sosem volt jövőnk, a kettőnk kapcsolata csak megmutatta, hogy kik is vagyunk valójában.
- Hiányoztál.- hangjától végigfutott rajtam a hideg. Túl régen hallottam már. Ajkát apró mosolyra húzta, vissza kellett fognom magam, nehogy nyakába ugorjak és többé ne is engedjem el. Mindig is ezt váltotta ki belőlem, még ha már nem is érzem azt iránta, amit eddig.
- Sajnálom, hogy eltűntem. Kellett egy kis idő.
- Azt hittem visszajössz Londonba.. Neked az az otthonod.- arcomon mosoly jelent meg. Édesnek találtam abban a pillanatban, azonban belenézve szemeibe megsajnáltam. Egy összetört fiú állt velem szemben, nem pedig az a magabiztos srác, aki egykor volt. Tudtam, hogy ez az én hibám.
- Azt hiszem London sosem volt igazán az otthonom.- megrántottam vállamat.- De örülök, hogy itt vagy.- kék szemeiben apró reménysugár futott végig.
- Előbb akartam jönni, de azt mondták nem jó ötlet.- másnak tűnt, mintha nem lenne önmaga.
- Jól vagy?
- Igen, csak..- beletúrt hajába.- Sok minden történik mostanában.
- Niall mesélt ezt-azt.
- Tényleg hiányzol..- apró sóhaj hagyta el ajkamat.
- Ti is hiányoztok.. De már nem tudok oda visszamenni. Most boldog vagyok, és nem szeretném megint átélni azokat a dolgokat.. Sajnálom.
A fejemben lévő kis kapcsoló újra váltott. Talán ez volt a legfájóbb emlék, amivel meg kellett küzdenem. Látni ahogy Lou szenved, talán még mindig mindennél rosszabb, de valamilyen szinten így fair, hiszen én is szenvedtem már miatta, és amíg valaki nem érzi át a te fájdalmadat, nem fog rájönni mit is tett valójában. Nem kívántam neki ezt az érzést, ahogy most sem kívánom, de így minden értelmet fog nyerni számára és belátja tettei következményeit. A fejem nem kínzott több emlékkel, csak ezzel a két döntő képességűvel. Választanom kellett, épp itt volt már az ideje. Megmutatták, hogy az élet tud csodás is lenni a sötétség ellenére.. Ami valójában én voltam.. Vagyok. Én magam vagyok a sötétség, így nem hagyhatom, hogy eltüntessem mások fényét.