18. fejezet

Sziasztok Drágák!

Új blogba kezdtem, ha érdekel valakit itt olvashatja.:)

Szép napot. Puszi. xx

Louis áthívott hozzájuk, de mint utólag kiderült csak ő volt otthon, a srácok csak másnap mennek majd vissza. Tudtommal még mindig nem oldotta meg problémáját barátnőjével, emiatt pedig kissé megviseltnek látszott, így nem akartam otthagyni.. Maradtam vele. Brook még mindig spanyolba van, Tristan pedig megkapta az éjszakai műszakot, így a közös tervünknek megint csak lőttek. Igazából ezek is egy-egy okok arra, hogy ott maradtam, mert így legalább nem ülök otthon egyedül a tv képernyője előtt, és nem unom magam halálra. Nem terveztem, hogy sokáig ott leszek, de olyan jól elbeszélgettünk egymással. Kicsit nosztalgiáztunk, ami miatt kettős érzések kavarogtak bennem. Egyrészt boldogsággal töltöttek el az emlékek, mert tényleg jó volt visszagondolni a sok szép pillanatra, másrészt fájtak, mert már tudom, hogy nem voltak igaziak az érzései, ellenben az enyémekkel. De.. A lényeg az, hogy kellemes volt vele lenni anélkül, hogy egyikünk a másikat vigasztalná valami miatt, vagy hogy veszekedünk egymással. Nos, igen.. A beszélgetésből ezáltal ivás lett. Szépen lassan előkerültek az üvegek, tartalmuk pedig az idő múlásával viszonylag gyorsan fogytak. Hiába, ha az emberbe túl sok tüske van sokszor csak ezt látja megoldásnak, még akkor is, ha tudja, hogy ez semmit sem old meg, viszont ha már csupán néhány óráig is, de megszünteti a fájdalmat és elfelejteti vele ezeket a gondolatokat, már megérte. Tudom, hülyén hangzik és talán naivan, de szeretném helyrehozni vele a dolgokat, és szeretném ha a barátom lenne.. Normálisan.. Nem pedig úgy, hogy egyik percben veszekedünk, a másikban pedig próbáljuk felkaparni egymást a padlóról a legrosszabb pillanatokban. Tudom, hogy a  kapcsolatunk nem lehet olyan, mint mondjuk Niallel, de nem veszett el semmi sem. Mindent helyre lehet hozni, csupán tenni kell érte..
- Mi van Eleanorral?
- Azóta nem beszéltünk.
- Majd fogtok.- kortyoltam egyet az italból, ami égette torkomat, de mégis többet és többet akartam belőle. Azt hiszem ez az átka egy olyan lánynak, mint amilyen én vagyok, aki nem igazán szokott inni. Mindig próbáltam megfelelni szüleimnek, ezáltal amolyan jó kislányt játszottam előttünk, de ez nem tartott sokáig, ugyanis őket nem érdekelte, így én is feladtam ezt a próbálkozást, ahogy azt is, hogy megfeleljek nekik. Tudtam, hogy sosem fognak úgy szeretni, ahogy azt kellene egy szülőnek. Ezután következett a több évig tartó mélypontom.. Orvosok.. Gyógyszerek.. És mégiscsak Brooknak köszönhetem, hogy erős tudtam maradni.. Majd jött Louis és kirángatott ebből, újra azt éreztette velem, hogy élek. Újra boldog lehettem, de ez is csak néhány hónapig tartott, és jött az újabb mélypont. Most pedig itt vagyok.. Tristan kirángatott belőle és megint boldognak érezhetem magam.. Általa az életem nem csak szenvedésből áll.
- És Tris?- kissé elnevettem magam.
- Furcsa, hogy ezeket pont egymással beszéljük meg.
- Az nem kifejezés.- felnéztem rá, de mind a ketten csak vigyorogtunk. A kanapén ültünk, vagyis csak ő ült, én feküdtem.. Fejemet mellkasán támasztottam, lábaim pedig a karfán pihentek.
- A történtek után azt sem gondoltam volna, hogy valaha szóba állok veled.. Most meg nézd meg..
- Ne is mond.- az este hátralevő részében hanyagoltuk ezt a témát és áttértünk a vidámabbakra. Hiányzott már az, hogy így jöjjünk össze és így töltsük el az időt, mint a normális barátok. Bár Brook nem örül neki, de én szeretek vele lenni..
- Hé Louis, mi..- Niall hangjára keltem. A fejem szörnyen fájt, de a kis szőke barátom arckifejezése sokkal jobban megérintett. Felültem és körbenéztem.. Louis szobájában voltam.. Mellette.. A pólójában. Időközben ő is felkelt, de ahogy elnéztem velem együtt kereste a szavakat.- Nem akarok zavarni.- hangja keserűen csengett, amitől csak rosszabbul éreztem magam. Behunytam szemem és sóhajtottam, de mielőtt válaszolhattam volna sietve távozott a szobából.
- Niall várj!- utánakiabáltam, de hiába.- Francba..- kimásztam az ágyból, gyorsan felöltöztem, mielőtt azonban kimehettem volna, Louis karomnál fogva húzott vissza.
- Beszéljek vele én?- a fejemet ráztam.
- Megoldom.- rámosolyogtam és kisiettem. A barátom nem volt a szobájában, így lementem. A konyhában találtam rá, a többiekkel együtt. Köszöntem nekik, arcukon egy pillanatra zavarodottság futott át, de ezt hamar felváltotta a kedves mosoly, végül egy emberként köszöntek vissza.- Beszélhetek veled?- Niall mellé léptem, aki szó szerint levegőnek nézett. Égnek emeltem tekintetemet, majd álla alá nyúlva magam felé fordítottam övét.- Beszélnünk kell.- pontosítottam, határozottan. Mélyen néztem ragyogó kék szemeibe, de ő továbbra is makacskodott.
- Nem akarok veled beszélni.
- Niall.
- Félreismertelek Lan..
- Mi?- nem úgy terveztem ezt a beszélgetést, hogy nézőközönségünk is lesz, de nem hagyott más megoldást, sőt.. Ő alakította így a helyzetet, szóval nem volt mit tenni.
- Jól hallottad.- fájtak szavai, de ugyanakkor idegesített az, ahogy viselkedett velem.
- Azt sem tudod mi történt.- kissé felemeltem hangomat.
- Légyszi.. Kímélj meg a részletektől.
. Niall!- végre felém fordult önszántából is.- Miért nem tudod megérteni, hogy nem történt semmi sem?
- Láttam amit láttam.
- De hiszen nem láthattál semmit sem.- felnevettem, de nem örömömben.
- Aha.. Ezt mond Trisnek.
- Azt hittem a barátom vagy. De tudod mit? Higgy amit akarsz, mert az biztos, hogy ha a barátom lennél most nem lenne ez az egész.- olyan gyorsan tűntem el  onnan, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyszerre voltam mérges a szőke hajú barátomra, és egyszerre éreztem fájdalmat, amiért képtelen volt hinni nekem. Nem értettem miért viselkedett így velem, amikor tényleg nem történt semmi sem. Louisval sokat ittunk, és nem akarta, hogy úgy menjek haza, ezért ott aludtam nála, ennyi. Azért az ő szobájában, mert pontosan ezt akartuk elkerülni, hogy a srácok félreértsék.. De Niallnek mégis sikerült.